Századok – 2002
Tanulmányok - Sipos József: Nagyatádi Szabó István és a Kisgazdapárt kormányzópárttá bővítése V/989
NAGYATÁDI SZABÓ ISTVÁN ÉS A KISGAZDAPÁRT.. 1017 vennißl Ezzel is jelezték, hogy csak a választójogi törvénytervezetben való megállapodás után hajlandók a párt kibővítésére. Január 20-án a Kisgazdapárt a választójogi javaslat további megvitatására és a kormánnyal történő megbeszélésekre egy bizottságot nevezett ki. Ennek tagjai lettek: Nagyatádi Szabó, Dömötör Mihály, Kovács J. István, Gaál Gaszton és Gömbös Gyula. Az utóbbi kettő a nyílt szavazás hive volt. E bizottság a párt nevében a miniszterelnökkel és a belügyminiszterrel folytatott tárgyaláson elsősorban a titkos szavazás meghagyását és a 4 elemi iskolai végzettség írni-olvasni tudásra való változtatását követelte. Bethlen azonban ügyesen megkerülte e követelések teljesítését. 21-én pedig Nagyatádi Szabót a kormányzóhoz rendeltette. Valószínűleg azért, hogy rábeszéljék a vidéki nyílt szavazás elfogadására, ami azonban nem sikerült. A Kisgazdapárton belül — nyilván Nagyatádi Szabó támogatására — újra megerősödött a titkosságot követelők csoportja. A KNEP-ben elsősorban a Haller-csoport tartott ki az általános és titkos választások mellett, hogy a férfiak és a nők választójogát azonos feltételekhez kössék. Lényegében ezt követelte az Andrássy-Friedrich párt, a polgári liberális ellenzék pártjai és az MSZDP is. Ezért Nagyatádi Szabó és hívei remélték, hogy Bethlen és belügyminisztere engedni fognak és a tervezetbe felveszik a titkos szavazást. Az így kialakult akcióegységet Bethlennek a január 23-án mondott nemzetgyűlési beszédében sikerült megbontania, és a Kisgazdapárt többségét maga mellé állítania. Először válaszolt az indemnitási vita során a kormányt ért ellenzéki támadásokra. E vita nagyon sok kárt okozott az országnak, — mondotta, — mert az ellenzéki képviselők az „itteni állapotokat megint olyan színben tűntették fel, mintha itt a konszolidáció legelemibb feltételei sem volnának meg." Visszautasította azokat az állításokat, amelyek a kormány puccskísérlet alatti állásfoglalásait kétértelműséggel és kétszínűséggel vádolták. Az ellenzék azon érveire, hogy azért nem szavazzák meg az indemnitást, mert nem tudják, hogy milyen választójog alapján kívánja a kormány a választásokat megrendezni, bejelentette: „sem a Friedrich-féle, sem az 1918-iki választójogi alapot nem tartom alkalmasnak arra, hogy az általános választások ezen az alapon megtartassanak." Olyan választójogi törvényjavaslatot fog a Ház elé hozni, amely a „kettő között a középűton halad." Ez alapján a nemzetgyűlés eldöntheti, milyen választójog alapján kívánja az általános választások megtartását, amit a Kisgazdapárt képviselői helyeseltek. Az indemnitási vita elhúzódásáért az ellenzéket hibáztatta, és azért is, ha a „nemzetgyűlés kellő időben nem tudná megalkotni a választói jogot." Ezt az ellenzék felháborodással fogadta és cinizmussal vádolta a miniszterelnököt. Bethlen a királykérdéssel foglalkozó hozzászólásokra is részletesen és okosan, nagy meggyőző erővel reagált. Joggal állította: az 1918 októberi események éppen azt bizonyítják, hogy a „királykérdés folytonos bolygatása nem egyéb, mint belenyúlás egy nagy európai darázsfészekbe." A puccsokra való készülődés jelentősen hozzájárult a kisantant létrejöttéhez, belpolitikailag pedig a koalíció állandó válságához, ami megnehezítette a „nemzetnek konszolidációját." A második királypuccs előidézésében nem érezte magát bűnösnek. „Ha hibás vagyok, csakis 97 Világ, 1922. I. 20. 1.
