Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Tóth István György: Galántáról Japánba. Olasz misszionáriusok a 17. századi Magyarországon és Erdélyben IV/819
868 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY Összegzés A hol kettő, hol négy, hol hat vagy nyolc, a missziók fénykorában, 1640 körül pedig talán húsz egyszerre Magyarországon térítő olasz misszionárius működése sohasem volt a magyar egyháztörténet központi kérdése. Míg más, gyakran eredményesebb missziókról csak lapidáris tömörségű feljegyzések tudósítanak, addig a Magyarországon működő olasz misszionáriusok közlési vágya, elegáns stílusa, gyakorlott levélírói készsége, amely gyakran irodalmi szintet ért el, találkozott a frissen alapított Hitteijesztés Szent Kongregációja és főként annak fáradhatatlan motorja, a missziók igazi szervezője, Francesco Ingoli titkár szinte kielégíthetetlen kíváncsiságával. A misszionáriusok sűrűn Rómába küldött leveleikkel harcoltak az elszigeteltség érzése ellen egy alig értett és gyakran ellenséges környezetben. Természetesen az előrejutást, az egyházi karriert, első lépésként pedig a doktori rangot szintén Rómától várták. Az így keletkezett és a Kongregáció római levéltárában szerencsésen ránk maradt gazdag levelezésanyag igen plasztikus képet rajzol a 17. századi Magyarország társadalmáról, ezért a jelentősége messze túlmutat az egyháztörténet határain. Ez mégsem feledtetheti el velünk azt, hogy az olasz misszionáriusok térítései csak igen szerény eredményeket hoztak. A katolikus papok hiányán Magyarországon, ahol a misszionáriusok becslései szerint 300 vagy akár 600 katolikus pap számára is bőven lett volna munka, nem segíthetett néhány, még oly lelkes miszszionárius sem. Ha valamennyi olasz misszionárius tökéletesen megtanult volna magyarul — amitől pedig igencsak távol álltak! — akkor sem hozhattak volna fordulatot a magyar katolikus egyház életében. Az olasz misszionáriusok a 17. század első felében és Felső-Magyarországon voltak a legeredményesebbek. Ez a régió a királyi Magyarország részeként többször is az erdélyi fejedelemhez tartozott, és itt ráadásul a török is veszélyes közelségben volt. Ezen a vidéken a katolikus egyház eléggé konszolidált volt ahhoz, hogy egyáltalán elindulhasson a misszió, de azért elég zaklatott volt az itteni katolicizmus élete ahhoz, hogy szükség legyen az itáliai szerzetesekre. Hasonlóképpen, az 1630-1640-es években már volt fogadókészség a magyarországi katolikus egyházban a fejlett Itáliából jövő segítségre, de még szükség is volt erre - a 17. század második felében azután, ahogy egyre több magyar szerzetes kapcsolódott be a térítőmunkába, már korántsem volt akkora jelentősége 2 vagy 8 művelt és buzgó olasz terítőmunkájának. Az olasz misszionáriusok mégis igen fontosak voltak Magyarországon. Megjelenítették a pápa egyházát egy olyan régióban, ahol alig voltak képzett szerzetesek és katolikus plébánosok. Megmutatták a híveknek, és ami leginkább számított, a nemesuraknak, hogy igenis vannak a katolikus egyháznak olyan felkészült, a protestánsokénál is tanultabb „káderei", akik a vár piacterén vagy még inkább a földesúr terített asztalánál vitába tudtak szállni a protestáns lelkészekkel. Az olasz misszionáriusok magyarországi tevékenysége központi kérdés a 17. századi magyar történelemben, de nem az egyháztörténet, hanem a művelődéstörténet számára. Az olasz misszionáriusok Itáliából, a korabeli világ műveltségének egyik központjából érkeztek. Könyveket és festményeket „importáltak", tanultságot közvetítettek. Egy-egy olasz vándormisszionárius felbukkanásával a
