Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Pach Zsigmond Pál: A vidéki posztóipar az északkeleti országrészen a 15-17. században IV/793
A VIDÉKI POSZTÓIPAR A 15-17. SZÁZADBAN 805 Sőt arról, hogy kik használták ezeket a kölyűket szürkeposztó-készítéshez, szintén értesülünk az oklevélből, amelynek következő passzusa a nagymihályi jobbágytelkeken való osztozkodás során a telkek gazdáit egyenként is megnevezte. Közülük számosan iparűzést jelentő családnevet viseltek (ezt néha magyarul, de többnyire latin fordításban jegyezték fel), így 1 Lakatgyártó, 1 Szűcs (pellifex), 1 Nyírő, 1 Varró, 2 Szabó (sartor), 3 Molnár, 3 Varga (sutor), 5 Kovács (faber) és ugyancsak 5 Csapó (Chapo, lanifex)\73 Nem kétséges, hogy ők azért kaptak ilyen nevet, mert maguk — esetleg felmenőik — a névben jelzett foglalkozást űzték. Pontosabban azért, mert az ipari munkával való foglalatoskodásuk meghaladta már az önellátó és a földesúrnak járadékot szolgáltató melléktevékenység szintjét, és a paraszti iparűzés első két fokán7 4 túllépve, immár jellegadó mesterségükké lett: erről váltak ismertté, „nevezetessé" a helység, az uradalom népei és urai körében. A paraszti kézmúvesmunka ezzel újabb, harmadik stációjához érkezett: a (többé-kevésbé rendszeres) piacra termeléshez. A Csapó családnév viselése pedig éppen a posztóműuesség fejlődését jelezte ebben az irányban. Mert — amint más alkalommal már kifejtettem — a csap szó, amely eredetileg a posztókészítés zajos előműveletét: a gyapjúkötegek felbontását, tisztítását, fonásra alkalmassá „csapdosását" fejezte ki, jelentésbővüléssel kiterjedt mindazokra a mesterségbeli munkálatokra, amelyeket a szür(ke)posztó (és hasonnemű gyapjútermékek) készítése során végeztek. Ebben a tág értelemben vált a csapó igenév a szűrposztócsináló mesterembernek, a posztóművesnek magyar műszavává, és válhatott személynevévé.7 5 A Csapó nevű lakosok viszonylag magas létszáma — méghozzá egyiküknek, Csapó Pálnak a háza éppen a piactéren (in theatro) állt7 6 —, és a Labore vizétől hajtott, kölyűvel fölszerelt malmok közelsége arra enged tehát következtetni, hogy Nagymihály mezőváros a 15. század közepére a szürkeposztó-készítés, azaz a csapómesterség árutermelő jellegű telephelyévé volt felfejlődőben Zemplén megye keleti határán. S nem esett távol innen az Ung megyei Ribnice sem, a hasonló nevű folyócska mellett. Amikor az itteni malmokat Pálóczi László országbíró a leleszi konventnek küldött négy évvel későbbi (1453. augusztus 20.) oklevelében felosztotta a Nagymihályi-örökösök között, külön intézkedett quodam instrumenta textoribus pro emundandis et laborandis pannis griseis (apto), vulgo karlo, alio nomine kwlyw vocato: arról a bizonyos berendezésről, amelyet a (gyapjú)szövők a szürkeposztó tisztításához (!) és megmunkálásához alkalmaznak, és köznyelven karlónak vagy külyűnek hívnak.77 73 Az utóbbiak a nagymihályi oklevélben így szerepeltek: „... sessiones... Fabiani lanificis, Jacobi Chapo,... Pauli lanificis,... Petri lanificis,... Cozme lanificis...": Sztáray II. 442-443. 74 Lásd fentebb a 19-22. jegyzethez tartozó szövegrészt. 75 Hogy a szűrposztókészítő mesterembert csapónak hívták, a magyar szakkifejezést pedig rendszerint lanifexnek (azaz gyapjúművesnek) fordították latinra, korábban bőségesen adatoltam: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma. Századok 129 (1995) 67-70; A csapó latin megfelelőjeként néha a fullo szót is használták, nyilván azért, mert a kallózást is a csapómesterség körébe eső műveletek egyikének tekintették. Lásd fentebb a 46. jegyzetet. 76 „theatrum: forum, locus publiais, ubi merces venum exponuntur": DuCange VIII. Niort 1887. 95; „in forum sive theatrum": Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt in Siebenbürgen. Rechnungen aus dem Archiv der Stadt Kronstadt. III. Kronstadt 1896. 582. 77 Sztáray II. 502.
