Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Petersohn; Jürgen: Hatalmi jelvények és szerepük a Német-Római Birodalomban a középkor folyamán II/521

FOLYÓIRATSZEMLE 523 séges jelvénycsoport alakult ki: korona, kard, jogar, országalma. A német királykoronázás és a császárkoronázás közötti alapvető különbség abban mutatkozott meg, hogy a német rítus során az uralkodó helyet is foglalt a trónon. Ezzel szemben Rómában nem volt és a Constitutum Constantini értelmében nem is állhatott trónus. Nagy Károly trónja Aachenben viszont egyre meghatározóbb szimbolikus jelentéssel bírt. A középkorban a királyokat és a császárokat csaknem minden élethelyzetben koronával ábrázolták, azonban ezen ábrázolások általában nem valós jeleneteket örökítettek meg. Petersohn ezért felteszi a kérdést, hogy vajon ténylegesen mikor viselték az uralkodók a hatalmi jelvényeiket. A kutatók eddig csak a korona viselését vizsgálták. Ezzel kapcsolatban két fontos esemény emelődik ki: az egyik az ünnepélyes aktus, amikor a püspök vagy az érsek az uralkodó fejére felhelyezi a koronát, a másik pedig a korona viselése a nagy egyházi ünnepeken. Az utóbbi évek kutatásai azonban bebizonyították, hogy a német királyok korona-viselése nem korlátozódott a nagy keresztény ünnepekre. Majd a késő középkorban egyre inkább a világi szférában való használat lesz az uralkodó. Petersohn utal arra is, hogy az inszignia-használat logikája megköveteli, hogy egy hatalmi jelvényt soha ne önmagában, hanem a többi tárggyal együtt használják, ami valószínűleg így is történt. Az aacheni, milánói és római koronázási szertartások mellett a források megemlítik az udvari napokat is, amelyeken az uralkodó nyilvánosan megjelent. Ilyenek voltak például a tanácskozási, bíráskodási napok, az ünnepi étkezések, valamint a birodalmi fejedelmek beiktatása. Az utóbbi esemény nyilvánosan, a szabad ég alatt zajlott és az egész középkor folyamán megőrizte jelentőségét, hiszen leginkább ez juttatta kifejezésre a birodalomban a hatalom hierarchiáját, valamint a hatalom legitimációjának elvét. A halál megfosztotta az uralkodót az inszigniáitól. Nürnbergben kialakult egy sajátos halotti szertartás, amit 1438-tól kezdve egészen a reformációig minden király, illetve császár halála után végrehajtottak. Ennek előzménye az volt, hogy Zsigmond 1423-ban Nürnberg városának adományozta megőrzésre a birodalmi jelvényeket. Az uralkodó halálhírének megérkezése után, 1438 január elején ünnepélyes gyászmisét tartottak. Az oltárra helyezték az ereklyéket, a koporsón pedig több mint 400 égő gyertya között ott volt Nagy Károly koronája, országalmája, kardja, palástja, a jogara. Itt az egyes inszigniák emlékeztettek az elhunyt uralkodóra. A középkorban a nyilvános cselekedetek szimbolikus tartalommal bírtak. Ezek közül az invesztitúrának, illetve az ahhoz kapcsolódó jelvényeknek különleges szerep jutott. Az invesztitúraharc végén Németországban megváltoztatták a beiktatási szimbólumokat. Az 1122. évi wormsi konkordátumban V Henrik császár lemondott az egyházi jelvényekkel, a gyűrűvel és a bottal történő invesztitúra jogáról. II. Callixtus pápa pedig megengedte neki, hogy az egyházi fejedelmek a regáliákat per sceptrum tőle kapják meg. A világi fejedelmek beiktatásáról Freisingi Ottó püspök a következőképpen ír: „a császár a királyságokat kard, az országokat zászlók által adományozza és veszi vissza." Emellett a jogarral történő beiktatás is szokás volt a 9-10. századtól, a 14. századtól pedig egyre gyakoribbá válik. A birodalmi fejedelmi tisztségbe való beiktatás szintén jogarral történt. A királyok és császárok Isten és a szentek előtti alázatuk kifejezéseként — pl. amikor az eucharistiát fogadták, vagy az ereklyéket a sírjukból kiemelték —, levették a palástjukat, valamint az inszigniákat. Szokássá vált, hogy azokat ekkor a fejedelmek tartották. A koronázások alkalmával Aachenben a szász választófejedelem, Rómában pedig a városi prefektusok vitték a még meg nem koronázott uralkodó előtt a kardot. Csak a 13. század folyamán jött létre a kardhordozó főmarsall hivatala. A források szerint a főmarsall az udvari tanácskozások, bíráskodások alkalmával az uralkodó mellett vagy mögött állt. A király ünnepi felvonulása az egyes világi és egyházi ünnepek alkalmával jó alkalmat adott arra a késő középkorban, hogy fejedelmek a kard mellett egyéb uralkodói jelvényekkel is kapcsolatba kerüljenek. Az 1356. évi Aranybulla formálisan kodifikálta ezen aktusok formáit és jogi körülményeit. Az Aranybulla határozatait azonban nem hajtották mindig szó szerint végre. Az előírásokkal ellentétben a királyok és császárok nemcsak a választófejedelmek gyűlései alkalmával bíztak meg fejedelmeket, hogy előttük vigyék az inszigniákat. A fejedelmek kiválasztása általában ad hoc módon történt, ami gyakran nézeteltérésekhez vezetett, hiszen egy nagy megtiszteltetést jelentő feladatról volt szó. A fején koronát viselő uralkodó felvonulása a fejedelmekkel, akik kezükben a többi hatalmi jelvényt tartották a fej és a végtagok metaforáját volt hivatott jelképezni, akik az egész, tehát a birodalom érdekében együttműködnek. A császár pedig kinyilatkoztatta, hogy a birodalom a fejedelmek „kötelékén" nyugszik, amely az uralkodóhoz kapcsolódik. A késő középkor inszignia-ceremóniái tehát az Aranybullában megfogalmazott ideális birodalmi alkotmánynak feleltek meg. A középkori német birodalom inszigniakészletéhez már a korai időszaktól kezdve hoz-