Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Zsoldos Attila: A Szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből (Ism.: Makk Ferenc) II/508

509 TÖRTÉNETI IRODALOM sa. A lényegi kérdés az volt, hogy a várjobbágyok az Árpád-kori társadalom két alapvető kategóriája — a szabadok és a szolgák — közül melyikbe tartoztak. Szakmunkákban mindkét vélemény megfogalmazást nyert, sőt egyes kutatók (így például Tagányi Károly, illetve Györffy György) őket mint szabad jogállású elemeket a vár nemeseinek, illetve a király hűbéres nemeseinek nyilvánították. A középkori jogfelfogás úgy tekintette, hogy szolga az az egyén, aki felett másnak tulajdonosi (propriusi) hatalma van, szabad személy viszont az, aki felett másnak propriusi hatalma nincs. Ezen elv alapján — Bolla Ilona klasszikus kutatási eredményeit felhasználva — Zsoldos a váijobbágyokat éppen úgy, mint a királyi várszervezet más népeit (ti. a várnépeket), szolgarendű elemeknek minősíti, mivel személyük és javaik felett a király főtulajdonosi hatalma teljes mértékben érvényesült. Sem a várjobbágyok (iobagiones castri), sem a várnépek (cives, civiles, castrenses) a várszervezetet s az ahhoz fűződő köteles szolgálataikat (servitia) önkényesen, pusztán saját akaratukból nem hagyhatták el. A királyi várhoz tartoztak, ahhoz voltak kötve. A szerző ezen megállapítása azért is fontos, mert még az újabb szakirodalomban is olvasható olyan nézet, amely mind a várjobbágyokat, mind a várnépeket egyaránt szabad jogállású személyeknek tartja. Zsoldos ugyanakkor azt is világosan megfogalmazza, hogy a várjobbágyok a várnépekhez képest minden szempontból kedvezőbb helyzetben voltak. Köztük az alapvető különbséget abban látja, hogy amíg a várnépek személyét és földjét a király korlátlanul eladományozhatta, addig a várjobbágyok személyére és birtokára az uralkodó eladományozási joga nem terjedt ki. A várjobbágyok státusa ennek alapján a kötött szabadság jogállásának felelt meg. Ez a kötött, viszonylagos libertás jelölte ki a várjobbágyok helyét a szolgai állapotú népelemek és a köz- vagy aranyszabadságot élvező közszabadok, illetve királyi serviensek és nemesek között. Várjobbágy csak királyi kegyből kerülhetett a közszabadság vagy a nemesi (arany-)szabadság birtokába, aminek révén teljes mértékben megszabadult a vártól és az ahhoz fűződő kötelezettségeitől, s azután már közszabadként, illetve nemes emberként élhetett tovább. A váijobbágyság történeti kategória, amely a királyi várszervezethez kapcsolódik, és létrejötte hosszabb folyamat eredménye. Zsoldos Attila, noha konkrét példák nem állnak rendelkezésére, logikus érveléssel elvi szinten meggyőzően mutatja be a várjobbágyság kialakulását. A 11. század elején a királyi várszervezetbe önként belépő — vagyonos, illetve vagyontalan — milesek ('vitézek') tekinthetők a várjobbágyok elődeinek, akik akkor még megőrizték közszabadságukat. Nagyon lényeges mozzanat volt az, hogy Szent László idejére ezek a milesek már elveszítették közszabadságukat, és a király (illetve az ispánok) szabadjaiként ún. kötött liberek lettek. Ez a várjobbágyság megszületésének ideje. A vagyontalan vitézek általában a várnépek hivatalos hadakozó elemeivé váltak, míg a vagyonos milesek a vár tisztségviselői, a várnépek vezetői lettek. A várnépek előkelőiként (proceres castri) hivatalviselésük miatt kapták meg a 'tisztviselő, tisztségviselő' jelentésű iobagio szó felhasználásával a 12. század közepén a iobagio castri 'váijobbágy' elnevezést, amely hagyományos megjelölésükre szolgált. A szerző a forrásanyag nyújtotta lehetőségek kiaknázásával részletesen igyekszik bemutatni a várjobbágyok különböző funkcióinak (udvarispán, hadnagy, várnagy, hírdetőhadnagy, száznagy—százados, tíznagy—tizedes, őrnagy) konkrét tartalmát. Ennek során tárul fel az a meglepő kép, amely szerint — e tisztségek hiányában — a Szent István-i várispánságok (és vármegyék) működése, igazgatása évtizedeken át mennyire egyszerű és tagolatlan lehetett. A szerző ugyan maga nem mondja ki tételszerűen megfogalmazva, de elemzéséből félreérthetetlenül kiderül, hogy a várispánságok tisztikara alkotta a vármegyék tisztikarát. A várjobbágyság kifejlődésének folyamata azzal vált teljessé, hogy a 12. század első felében elvált egymástól a tisztségviselés és a váijobbágyi státus. Ennek következtében a vár tisztjei mellett a sajátos várjobbágyi jogállás birtokosai lettek a vár előkelőinek leszármazottai, a várjobbágyok közé beállt közszabadok és a várnépbeliek közül kiemelt jobbágyok. A iobagiones exempti csoportjának 12. századbeli megjelenésével vált véglegessé a királyi várszervezet népeinek hármas tagolódása: a várjobbágyok két csoportja (a teljes várjobbágyi szabadságot élvező igazi vagy természetes várjobbágyok és a részleges várjobbágyi szabadságot birtokló kiemelt várjobbágyok) után a várszervezetbeliek harmadik, legalsó kategóriáját a várnépek képezték. Ε három réteg jogi, gazdasági, társadalmi és várszervezetbeli helyzetében meglevő különbségeket az egymás mellé állított okleveles adatok mintaszerű elemzésével mutatja be a szerző akkor, amikor külön-külön sorra veszi a váijobbágyi jogállás alapvető jellegzetességeit. A hadakozás, az adózás, a tisztségviselés és a földbirtoklás sajátosságainak meghatározása révén képet kapunk a várjobbágyi jogállás legfőbb alkotóeleméről, amelynek lényegét a várszervezet keretein belül élvezett kötött szabadság jelentette. A terjedelmi korlátok miatt nem áll módomban a rendkívül gazdag mondanivalójú könyv minden új megállapítását bemutatni, csak tallózva utalok itt néhány fontos és érdekes következ-