Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Zsoldos Attila: A Szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből (Ism.: Makk Ferenc) II/508

510 TÖRTÉNETI IRODALOM tetésre. A szerző, aki középkorkutatásunk legjelesebb képviselőivel is rendre bátran vitába száll, a polémia során — hangzatos spekulációktól és mesterkélt kifejezések öncélú használatától tartózkodva — saját véleményét mindig törekszik megfelelő forrásadatokkal és argumentumokkal alátámasztani. Zsoldos más nézettel szemben határozottan úgy foglal állást, hogy a várszervezet várnépi századai eredendően nem katonai feladatok ellátására, hanem a várispánságok fenntartására, ellátására és működtetésére jöttek létre. A századok élén álló századosok (centuriones) a várjobbágyi szabadság teljességének birtokában levő igazi várjobbágyok köréből kerültek ki, míg a tizedek vezetői, a tizedesek (decuriones) kiemelt jobbágyok voltak. Zsoldos véleménye szerint az Árpád-kori hadszervezet alapvető katonai egységét, a megyei csapatot (agmen casti) egyrészt a várnagy irányította várispánsági hadakozók, másrészt pedig a megye katonáskodással tartozó elemei (például közszabadok) alkották, s az egész csapatot a megyés ispán vezette. A szerző ámbár elfogadja Kristó Gyula kutatásainak azon eredményét, amely éles különbséget tesz a várispánságok és a vármegyék között, ugyanakkor nagyon vitathatóan úgy foglal állást, hogy az önállóan létező várispánságok ispánjai a területileg illetékes vármegyei ispánok alá tartoztak. Szerintem ha ez így lett volna, akkor nemigen lett volna értelme a kétféle igazgatási szervezet egyidejű megalkotásának és egymás melletti létezésének. A Zsoldos által feltételezett állapot az önálló várispánságok felbomlásának és megyébe olvadásának időszakában lehetett jellemző. Megjegyzem egyébként: Zsoldosnak a Képes Krónika agmina Suproniensium kifejezésére épített fejtegetése egyáltalán nem alkalmas elmélete igazolására. A szerző szerint ugyanis 1071-es események kapcsán azért szerepel az agmen pluralisban a soproniak neve mellett, mivel a „soproniak csapatai" nemcsak a Sopron megyei csapatot, hanem a Sopron megye területén levő s önálló locsmándi várispánság csapatát is magukban foglalták, és az így egyesített soproni csapatok élén a soproni megyés ispán állott. A latin agmen szó korabeli gazdagjelentésköre önmagában is szerfelett kérdésessé teszi Zsoldos nézetét, de a szó Képes Krónika-beli használata Salamon király és a hercegek 1074. évi viszálya során végleg cáfolja Zsoldos értelmezését. A mogyoródi csatában László a bihari katonaság, Géza pedig a nyitrai katonaság élére került. Mindkét esetben az agmen egyformán singularisban áll (Bihoriensi agmine, Nitriensi agmine), holott — tekintve azt, hogy Nyitra megye területén több önálló várispánság (például Bánya, Sempte, Szolgagyőr) létezett — Zsoldos felfogása alapján Nyitra esetében a szónak többes számban kellene előfordulnia. A szerző szemléletesen mutatja be azt, hogy a várjobbágyok a jelentős kiadásokkal járó — állandó és alkalmi — kötelezettségeik, szolgálataik ellátásához megfelelő anyagi héttérrel rendelkeztek. Kiadásaikat részben azokból a jövedelmekből fedezték, amelyeket tisztségeik után élveztek, főleg azonban ingatlanaik bevételei álltak rendelkezésükre. Utóbbiak közül a legfontosabbak a birtokok voltak. A váijobbágyi státus földbirtoklásra feljogosító jogcím volt, amit az Árpád-házi uralkodók mindvégig elismertek. Ez a — várnépektől elkülönítő — jogcím közelítette helyzetüket a nemesség felé. Zsoldos sokat és részletesen foglalkozik a várjobbágyi birtoklás szerteágazó kérdéskörével. Ennek során elemzi a különböző birtoklási jogcímeket, illetve az azokhoz kapcsolódó birtokfajtákat (várföld, adománybirtok, vásárolt föld stb.), behatóan elemzi a rokonsági birtoklás és az egyéni birtoklás, a haszonélvezetre kapott várföld, a saját (szabad rendelkezésű) föld és az örökölt föld problémáit. Ezek a részek számos, nagyon értékes jogtörténeti tanulsággal szolgálnak a középkori magyar birtokjog vizsgálata számára. Meggyőző az az érvelése is, amellyel azt bizonyítja, hogy a 13. században a váijobbágyi birtokok természetével kapcsolatban két fő tendencia jelentkezett, és került egymással konfliktusba. A várjobbágyok mindenfajta földjüket (a servitiummal terhelt várföldet és a servitiumtól mentes, saját földjeiket) egyformán szabad rendelkezésű birtoknak tartották, amelyeket teljesen szabadon, királyi jóváhagyás nélkül is elidegeníthettek. Ezzel szemben hatott az a királyi felfogás, amely a várjobbágy mindenfajta földjét várföldnek minősítette, s éppen ezért azt csak királyi engedéllyel lehetett elidegeníteni. Ε két eltérő törekvés küzdelme a 13. században végig megfigyelhető volt anélkül, hogy bármelyik a másik fölé kerekedett volna. Érdekes számításokat végzett a szerző a várjobbágyak megyénkénti és országos létszámáról. Ezek szerint a 13. század első felében megyénként (illetve ispánságonként) 20-30 várjobbágy élhetett, s országos összlétszámuk — eléggé rugalmasan fogalmazva — csupán néhány ezer főre tehető. Megkockáztatom, hogy ezek a létszámadatok tovább növelhetők. Ha figyelembe vesszük egyrészt a tisztségviselő várjobbágyok leszármazottait (fiait), másrészt pedig azt a tényt, hogy már a 12. század közepén a királyi sereg 30 ezres létszámából adódóan egy-egy várispánság, vármegye csapata 3-400 fő lehetett, akkor a kiemelt várjobbágyok közé tartozó tizedesek száma elméletileg elérhette a 30-40 főt is. Ily módon úgy látom, hogy a várjobbágyok megyei (ispánsági) létszáma megközelíthette az 50-60 főt, míg országos számukat 3500-4200-ra teszem. Ez utóbbi adat egyébként még a Zsol-