Századok – 2001

MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI - Kristó Gyula: Modellváltás a 13. században II/473

474 MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI is álltak, sőt mi több, a Magyarországon átvonult német szemtanú szerint a magyarok „az egész nyári és őszi idő alatt sátrakban laknak". Nos, a 13. századra a forrásokból eltűntek a sátrak mint emberi lakóhelyek, és ezzel együtt lehanyatlott a nomád gazdaság is. (Más kérdés, hogy újabb kutatás eredményeképpen van lehetőség arra, hogy a korai időszak nomád gazdasága, valamint a késő középkor és a kora újkor rideg állattartása között genetikus kapcsolatot tételezhessünk fel.) A falvak nem vándoroltak többé, hanem helyhez kötött, állandó otthont nyújtó emberi tartózkodási hellyé váltak, szilárd határokkal. Ez az állattartás visszaszorulását, az istállózást magában foglaló állattenyésztéssé alakulását eredményezte, és ennek folyományaként a szántóföldek számának rohamos megnövekedését vonta maga után. A 13. század során a mezőgazdaságon belül egyre érezhetőbben a földművelés vált a meghatározó ágazattá az állattartással/állattenyésztéssel szemben. Egy sor technikai és munkaszervezési újítás készítette elő és követte e nagy váltást. A földművelés szempontjából igen megnőtt a trágyázott föld (terra fimata) értéke. A trágya egy tisztán vagy csaknem tisztán állattartó gazdasági rendszerben értéktelen „melléktermék", a földművelő gazdaságban viszont a föld erejét, termőképességét tetemesen képes javítani. A 13. században gyakorta emlegették a trágyázott földet, és szembeállították vele a mezei (vagy füves) földet (terra campestris). Ez utóbbi a minap még legelő volt, amelyet állatok lába taposott keményre, és így, ebben a formájában, földművelés céljára nem is volt alkalmas. 1239. évi adat szerint 90 hold trágyázott föld ért 140 hold nem trágyázott földet, vagyis a trágyázott föld másfélszer értékesebb volt. A mezei földet fel kellett lazítani, a talajt meg kellett forgatni ahhoz, hogy a földművelés számára használhatóvá váljék. Ehhez erős ekére volt szükség. A 11. század végén még elégethető, azaz fából való ekéről olvasunk egy oklevélben. Ez nyilván intenzív talajmegművelést nem tett lehetővé. A vaseke ugyan nem a 13. században jelent meg (már korábban is használták), de ekkor terjedtek el nyugat felől nagy hatékonyságú típusai: a könynyű eke helyett a nehéz eke, a szimmetrikus eke helyett az aszimmetrikus eke. Ezek a „strapabíró" nehéz ekék immár azt is lehetővé tették, hogy egy-egy eke elé ne két ökröt fogjanak be (mint régebben általános volt), hanem nyolcat, és ezek az ökrös ekefogatok soha földművelés alá még nem vont füves talajok feltörésével is eredményesen birkóztak meg. 1231. évi adat szerint az aszimmetrikus eke hosszú vasáról a pap, lapos vasáról a szolgák gondoskodtak. (Felrémlik ezt olvasva Szent István törvényének egyik híres cikkelye, amely tíz falu számára templom építését szorgalmazta. Eszerint a templomot a hívek lássák el jószággal, papról és könyvekről a püspök gondoskodjék. Mindkét esetben kötelezően írták elő a nép számára a templom érdekében történő „fejlesztéshez" a hozzájárulást.) A korábban is működtetett vízimalmok mellett az 1210-es években az ország nyugati határszélén, Sopron megyében — az alábbiakban még többször hivatkozom majd az ország nyugati peremvidékére — felbukkannak a nagyobb hatékonyságot biztosító kallómalmok. A földművelésre való intenzív áttérés a termelési feltételek újra szabályozását követelte meg. A korábban általánosan alkalmazott vad talajváltás azt jelentette, hogy a földet eredendően az állattartás igényei szerint használták, illetve