Századok – 2001

TANULMÁNYOK - Varga János: Utolsó kísérlet a román-magyar megegyezésre 1849 nyarán I/33

ROMÁN-MAGYAR MEGEGYEZÉSI KÍSÉRLET 1849 NYARÁN 43 kó, aki még semmit sem tudott Bálcescu tárgyalásainak alakulásáról, reményét fejezte ki, hogy a nemzetgyűlés e határozatát a románságnak a nemzetük és hit­testvéreik sorsát szívükön viselő vezetői a béke és a rend helyreállításához hasz­nálják eszközül. Egyúttal felajánlotta, hogy ha a románok „fejei és vezetői" érte­kezni akarnának vele, meghatározott helyen kész megjelenni és megtenni min­dent, „ami az eddigi szerencsétlen veszekedésnek megszüntetéséhez, a cél. és ha­szontalan ellenségeskedések leállításához", valamint az áhított béke, nyugalom és egység megteremtéséhez vezethet. Mivel azonban Iancu augusztus 3-i állásfog­lalása már Boczkó küldeményének beérkezése előtt megszületett, a kormánybiztos ajánlata tárgytalanná vált.3 7 A nemzetgyűlés július 28-án többnapi konferenciázás, heves viták és a kép­viselők egy harciasan radikális kisebbségének tiltakozása ellenére a jelenvoltak kilenctizedének igenlő szavazatával hozta meg a nemzetiségekről szóló határoza­tát.3 8 Nincs terünk itt az ehhez vezető útnak, az érvek és ellenérvek csatájának részletezésére. Néhány mozzanatot mégis érinteni kell. Szemere, mint az ügy előkészítője, két tervezetet terjesztett az első, július 25-i, hivatalos, de zárt ta­nácskozmányon a képviselők elé. Az egyik a nemzetiségi kérdésben követendő kormánypolitika elveit foglalta 4 pontban össze azzal, hogy ezek alapján és elfo­gadásukkal egyidejűleg a Ház felhatalmazza a kormányt a kellő intézkedések meg­tételére, vagyis azon jogok konkretizálására, amelyek biztosítandók a nemzetisé­gek számára. Másik javaslata viszont 13 pontban részletezte is e jogokat, további háromban pedig hatalmat adott a kormánynak, illetőleg annak kötelességévé 37 Boczkónak Bälcescuhoz írt levelét közli: Documente privind revolu|ia de la 1848 din Tran­silvania. II. Bucure§ti, 1979, 118-119. 38 Arra, hogy a nemzetiségi kérdést a megoldás igényével a törvényhozás is elővegye, az első lépést Beöthy Ödön volt bihari főispán — már a berettyóújfalusi kerület képviselőjeként — tette meg. Ö hívta össze — júl. 23-ára — tanácskozásra a Szegeden tartózkodó képviselőket. A valóban megjelenteknek azután előadta, hogy a románok kibékítése folyamatban van, Iancu kész egyezkedni és népével a fegyvert letétetni (e véleményét egy később tárgyalandó eseményre alapozta!); mivel azonban a tavasszal történtek miatt (a Drago§-Hatvani-ügy, Roth lelkész kivégzése stb.) nem bíznak a kormányban, a kormányt fel kell szólítani: azon békepontokat, amelyek mellett a románokkal békülni kíván, Iancuék megnyugtatására jóváhagyás és megerősítés végett terjessze a Ház elé. Beöthy javaslata nagy vitát váltott ki, indítványához több mint 50 képviselő szólt hozzá. Pár­tolói a nemzetiségi ügy rendezését az igazságosságból fakadó követelménynek minősítették, de ma­gyar győzelmet is lehetetlennek tartottak a nemzetiségek kibékítése nélkül. Ellenzői kárhoztatták a külön nemzetek létezésének esetleges elismerését; az alkudozások tényétől a Ház tekintélyét féltet­ték; felhozták, hogy a nemzetiségek úgysem érnék be kevesebbel, mint amennyit Ausztria ígért nekik, holott annyi megadása is a magyarság uralkodó státusának aláaknázását jelentené; közkegye­lem nélkül egyébként sincs remény a kibékülésre, márpedig a felkelők kegyetlenkedései nem hagy­hatók büntetlenül; végül: a házszabály módosítása és az úrbériség maradványainak eltörlése fonto­sabb, mint a lázadók amnesztiálása. Végül a nagy többség mégiscsak elismerte, hogy a kibékítés foganatosítására tenni kell valamit. Abban pedig egyetértés mutatkozott, hogy ne csupán a románokat illetően, hanem általános érvény­nyel mondassanak ki azon elvek, „melyek szerint lesznek más ajkú népek viszonyai és a lázadókkal leendő kibékülések elhatározandók". Meg is állapodtak, hogy felkérik a Ház elnökét: 24-re hirdessen eben az ügyben zárt ülést. Erre azonban csak 25-én került sor, mert az összehívásához a házszabály szerint szükséges 20 képviselői aláírás előbb nem gyúlt össze, és alig lehetett „embereket az aláírásra bírni". Egyértelműen jelezte ez a képviselők vonakodását a kérdés érdemi megtárgyalásától. (Min­derre ld. Hunfaluy — a korábban jelölt őrzőhelyen található — naplójának júl. 25-i bejegyzését és Szilágyi Sándor: A magyar forradalom napjai 1849. július elseje után, III. kiad. Pest, 1850, 71-72.)

Next

/
Thumbnails
Contents