Századok – 2001
KÖZLEMÉNYEK - Zsoldos Attila: Karászi Sándor bán és utódai II/385
KARÁSZI SÁNDOR BÁN ÉS UTÓDAI 397 Mivel a Karászi (Edelényi) család 1351 előtt kihalt, az az 1355-ben szerelő Solymosi Sándor fia László (Ladislaus filius Alexandri de Solmus),119 akinek 1357-ben István nevű fia is felbukkan,12 0 aligha lehetett Drugh fia Sándor leszármazottja. Az említettek azonosításakor leginkább a Kaplyon nembéli Tákosiak jöhetnek szóba: ennek a rokonságnak ugyanis a 14. század közepén valóban élt egy Sándor fia László nevű tagja.12 1 Igaz ugyan, hogy 1416-ban e Tákosi Sándor fia Lászlóról azt állítják, hogy akkor — tudniillik 1416-ban — három élő lánya van,12 2 ez azonban egyáltalán nem zárja ki annak lehetőségét, hogy korábban egy István nevű, 1416-ban már halott fia ne lehetett volna. Bár ezen azonosítási kísérlet bizonytalansága miatt tagadhatatlanul szóba jöhet más megoldás is, az bízvást kizárható, hogy az 1351 után szereplő Sándor fia Lászlót (és annak István nevű fiát) a Karászi (Edelényi) családdal hozzuk kapcsolatba, mint tette azt Wertner,123 hiszen képtelenség azt feltételezni: Edelényi Sándor fia László lányának, Erzsébetnek 1351-ben nem volt tudomása arról, hogy apja még életben van. Másfelől pedig, ha a kérdéses személyek valóban a Karászi (Edelényi) családhoz tartoztak volna, akkor a családdal szemlátomást jó kapcsolatokat ápoló Dok-fiak az 1353-ban lezárult perük folyamán nyilván nem mulasztották volna el a megemlítésüket, hiszen az egyik érv éppen az volt ellenük, hogy olyan örökös nélkül meghalt emberektől kapták a borsodi telket, akiknek nem volt királyi engedélyük birtokuk elidegenítésére. Nincs okunk tehát kételkedni abban, hogy a Karásziak (Edelényiek) valóban kihaltak 1351 előtt, s a királyné képviselői helyesen hivatkoztak erre a körülményre a per során. Az már más kérdés, hogy a per tárgyát képező borsodi telek adományozására 1334-ben került sor,124 amikor is mind Edelényi Sándor, mind fivére, János még bízvást remélhette, hogy elkerüli az örökös nélküli halált, s így az adomány érvényességét királyi engedélyhez kötő érvelés aligha tekinthető másnak, mint a jelenben, 1353-ban, érvényes körülmények önkényes visszavetítésének a múltba, 1334-be. Abban, hogy az országbíró elfogadta Erzsébet királyné képviselőinek formailag helytálló, tartalmilag azonban nagyon is ingatag alapokon álló okfejtését, nyilván döntő szerephez jutott az, hogy a magyar udvarban az idő szerint nem volt tanácsos szembehelyezkedni az özvegy királyné akaratával, s így a kúrián ítélkező bírák esetenként jobb meggyőződésük ellenére voltak kénytelenek cselekedni.125 Erzsébet jogászainak másik érve még inkább érdemes figyelmünkre. Ennek lényege az volt, hogy a borsodi telek adományozása azért tekinthető érvénytelennek, mert a birtokrészt Dóknak adó Edelényiek annak a Drugh fia Sándornak voltak a leszármazottai, akit — mivel István iíjabb király oldalán IV Béla király ellen harcolt az 1264/65. évi belháborúban — mint nyilvánvaló hűtlent meg kellett 119 1355: Zichy III. 15. 120 1357: Kállay II. 1251. sz. 121 1358: Kállay II. 1295. sz.; 1361: uo. 1413. és 1417. sz-ok; 1367: uo. 1603. sz. 122 1416: ZsO V 1611. sz. 123 Wertner M.: Az Árpádkori ország- és udvarbírák i. m. 55. 124 1334: DF 210 859. (Egri káptalan hiteleshelyi lt. AC 320.) 125 L. 1347: Monumenta ecclesiae Strigoniensis I—III. Ed. Knauz Ferdinánd, Dedek Crescens Lajos. Strigonii 1874-1924. III. 644., vö. Gerics József·. A magyar királyi kúriai bíráskodás és központi igazgatás Anjou-kori történetéhez. In: Gerics József: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban. (METEM Könyvek 9.) Bp. 1995. 300.
