Századok – 2001
KÖZLEMÉNYEK - Zsoldos Attila: Karászi Sándor bán és utódai II/385
398 ZSOLDOS ATTILA volna fosztani minden birtokától, ezért aztán mind az ő, mind utódai, az Edelényiek birtoklása eleve jogszerűtlennek minősül. Annak bizonyítása érdekében, hogy Drugh fia Sándor valóban hűtlenséget követett el bemutatták István ifjabb király egy oklevelét, melynek narratioja részletesen foglalkozik Sándornak az 1264/65. évi belháborúban véghezvitt tetteivel. Az esettel kapcsolatban mindenekelőtt az a kérdés merül fel, hogy miként tettek szert az özvegy királyné képviselői az okmányra, mely egyébiránt teljesen nélkülözte a per tárgyát érintő vonatkozásokat. Mivel az oklevél — más birtokok mellett — annak a Borsod megyei Ludnának az adományozását foglalta írásba, amelyet az Edelényiek egy pert lezáró egyezség értelmében engedtek át a Cselenfîeknek, s a birtokkal együtt nyilván az arra vonatkozó okleveleket is átadták azoknak, ésszerűnek látszik arra gondolni, hogy az okmányt a Cselenfiek adhatták „kölcsön" az özvegy királyné jogászainak a Dok-fiak elleni per idejére. Ez annál könnyebben feltehető, mert az Edelényiekkel pereskedő Cselenfiek egyike, Sándor fia János126 1330 és 1337 között királynéi alasztalnokmester, 1358 és 1360 között királynéi ajtónállómester volt, a két tisztsége közé eső időszakban (1337-1354) pedig udvari lovagként említik,12 7 így kapcsolata a királyi, illetve a királynéi udvarral kétségtelen. Az esetet igazán érdekessé az teszi, ahogy a királyné képviselői István ifjabb király oklevelének narratioját felhasználták a per során. A de gratia jellegű rendelkezéseket írásba foglaló oklevelek ezen része, amint az köztudomású, az oklevélnyerő (destinatarius) által az oklevél kibocsátójának tett érdemszerző szolgálatokat adja elő. A Zsigmondkori oklevéltár anyaggyűjtése során Mályusz Elemér felfigyelt arra, hogy — legalábbis Közép-Európában — magyar sajátosságnak számít a destinatarius szolgálatainak részletező, esetenként valóságos elbeszéléssé bővülő leírása. A jelenség eredetét abban kereste, hogy a középkori magyar társadalom katonáskodó rétegei igényt tartottak mind őseik, mind a maguk jeles tetteinek megörökítésére. Ezt a feladatot eredetileg, még a kereszténység felvétele előtt, a hősénekek látták el egyszerre állítva emléket a hősiességnek és szolgálva követendő példával a hallgatóság számára. A krisztianizációt és az okleveles gyakorlat megindulását követően a hősénekek ezen kettős szerepét vették át Mályusz szerint az oklevelek narratioiA28 Mályusz elképzelésével szemben Székely György foglalt állást rámutatva arra, hogy a sajátos magyar gyakorlat inkább a magyar királyi birtokadományok azon sajátosságával hozható összefüggésbe, miszerint azok „az elvégzett szolgálat és teljesített érdemek fejében utólagos mérlegelés alapján" jutottak „az oklevél hősének kezére, amikoris [az oklevelek] érdemfelsorolása nagyon is érthető".129 Mályusz a bírálatot nem találta meggyőzőnek,13 0 s néhány évvel később, önálló 126 Vö. 1332: Dl 87 028. és 1333: AO III. 16-19. 127 Engel P.: Archontológia I. 59., 60. és 475. 128 Mályusz Elemér: A Thuróczy-krónika és forrásai. (Tudománytörténeti tanulmányok 5.) Bp. 1967. 13-14.', 68-69. 129 Székely György ellenvetéseit Mályusz előző jegyzetben hivatkozott könyvéről írt recenziójában fogalmazta meg, 1. Századok 103. (1969) 1215-1217. (az idézet: 1216.). 130 Mályusz Elemér: Válaszul Székely György kritikai megjegyzéseire. Századok 105. (1971) 135-137.
