Századok – 2001

TANULMÁNYOK - Varga János: Utolsó kísérlet a román-magyar megegyezésre 1849 nyarán I/33

ROMÁN-MAGYAR MEGEGYEZÉSI KÍSÉRLET 1849 NYARÁN 35 született.7

Kossuth július 5-én — egyébként a minisztertanács egyetértésével8

— tett nyilatkozatának tartalma és hangneme háborította fel,9

amelyet a kormányzó Simonffynak küldött ugyan, de felhatalmazta az alezredest, hogy „a lázadás főnökeivel" is közölheti azt. Ε nyilatkozat egyébként feleletként született Iancu azon levelére, amelyben Simonffynak júniusban — egyébként minden felhatalmazás nélkül — tett békekísérletére válaszolt.10

Kossuthnak akkor még az volt e levélben is tükröződő álláspontja, hogy egy országban csak egy politikai nemzet létezik, amelynek minden országlakos tagja, akik egyenlő jogokat-szabadságokat élveznek, és akikre egyazon törvények vonatkoznak; ebből következően ő — a kormányzó — a jogközösségnél és egyenlő szabadságnál többet ígérni és adni nem 7 Az viszont nem zárható ki, hogy állásfoglalásában befolyásolta AxenÇiu jelentése, amely szerint a magyarok most az oroszok inváziójának meggátlásával vannak Besztercénél és Brassónál elfoglalva, itt van hát a kiváló alkalom a Gyulafehérvárt ostromló magyar sereg hátbatámadására; Iancu állítólag ki is adta a parancsot a vár felmentésének előkészítése végett a felkelők minden nélkülözhető erejének koncentrálására. (Minderre ld. Inczédy alezredesnek júl. 28-án Vaskohról a fehérvári ostromsereg parancsnokságához intézett levelét: MÓL, Vegyes katonai iratok 1848/49. 13. cs. Az aradi várparancsnokság iratai.) 8 Kossuth levelének már bevezetőjében kijelenti, hogy mindazt, amit mond „a miniszteri tanács hozzájárultával" fogalmazta meg. Ε hosszú választ először a Transilvánia közölte 1877. évi 5. és 6. számában (66-67., ill. 77-78.); legutóbbi kiadása Barta István·. Kossuth Lajos kormányzó elnöki iratai (a továbbiakban: KLÖM XV), Bp., 1955. 661-664.), de publikálta Deák (i. m. 394-397.) is. 9 Feltételezhetően az is sértette, hogy a kormányzó nem közvetlenül neki válaszolt, Simonffynak írt levelét pedig Kossuth egyszerűen visszaküldte. 10

Simonffy júniusi kezdeményezését a hozzá kapcsolódó eseményekkel együtt a MOL-ban őrzött iratok alapján részletesen, szakszerűen, objektív szemlélettel feldolgozta Silviu Dragomir-Tratativele româno-maghiare din vara Anului, IntervenÇia lui Simonffy 1849, Cluj-Kolozsvár, 1947. Ennek alapján foglalkozott a kérdéskörrel I. Tóth Zoltán is (Bálcescu élete, Bp., 1950.) (- a továbbiakban TBÉ.) Ezért itt csak a következőket jegyezzük meg: Simonffy július 2-án nemcsak saját első — június 21-i — felhívását és Iancu erre írt július 27-i feleletét küldte meg Kossuthnak, hanem azt a választ is, amelyet „a havasok ura" loan Gozmannak, a magyar országgyűlés egyik bihari román képviselőjének, annak ugyancsak június 21-i megkeresésére, szintén 27-én adott. Gozman, a román nép felvilágosítása végett Dél-Bihart járva, találkozott Vaskohon Simonffyval, és a vele történt megbeszélés alapján külön levéllel fordult „Avram Iancu prefectus úrhoz", a románok gondjainak és kívánságainak őszinte előadására buzdítva őt, hogy a magyar országgyűlésen a román képviselők felkarolhassák azokat. (Simonffynak a fenti dokumentumokat Kossuthoz küldő kísérőlevele: MOL, OHB, Általános iratok, 1849:8924.) Egyébként Simonffy ugyanezen a napon —júl. 2-án — Szemerét is tájékoztatta arról, hogy a románokat „békességre és fegyverletételre" szólította fel, a vonatkozó iratokat pedig egyidejűleg eljuttatta a kormányzóhoz. Ε levelében — Iancu válaszait az érdemeltnél optimistábban értelmezve — ugyancsak annak a véleményének adott hangot, hogy a románok „békességre és fegyverletételre... hajlandóknak mutatkoznak". (E levelét ld. MOL, BM, Általános iratok, 1849:444.) Gozman csak július 9-én küldte meg Kossuthnak láncúhoz intézett felhívása másolatát. Ezt az iratot a kormányzói hivatalban 1849:9186 szám alatt iktatták (vö. MOL, A Kormányzói Hivatal előteijesztési ívei, 11. k.), az iktatás sorának „Határozat" című rovata azonban üres; a különben is csak tájékoztatásnak minősülő levélben foglalt ügyet bizonyára a Simonffynak adott július 5-i válasszal tekintették elintézettnek. Az említés nélkül nem hagyható másik körülmény: Kossuth félreérthetetlenül azt szögezte le szóban forgó július 5-i levelében, hogy ő „sem többet, sem kevesebbet, mint a közös jogot, s egyenlő szabadságot ígérni s adni senkinek nem" fog, „alkudozásnak s több vagy kevesebb engedély megadásának helye sem lehet", következésképpen „sem alkudozásokról, sem fegyvernyugvásról tudni" nem akar. Simonffyt pedig csupán arra hatalmazta fel, hogy „a lázadók közül" bárkinek, aki személyesen kíván „valamely részletek iránt a kormánnyal (kiemelés tőlem - V J.)... értekezni", menlevelet adjon; arra azonban, hogy ő maga tárgyaljon a felkelőkkel, sőt megszabott ideig igénybevehető közkegyelmet ígérjen nekik, nem adott az alezredesnek jogot. Simonffy tehát már nem csupán önelhatározásból, hanem kormányzói utasítást szegve járt el, amikor második felhívását — még ha csak kísérőlevél formájában is — kibocsátotta.