Századok – 2001

TANULMÁNYOK - Varga János: Utolsó kísérlet a román-magyar megegyezésre 1849 nyarán I/33

34 VARGA JÁNOS Azonos tartalmú szóbeli felelettel érkezett július 30-án Vaskohra George Popa is, aki Simonffy József alezredes július 13-i, a havasi felkelőket harcuk beszüntetésére szólító felhívását vitte láncúhoz: „ami volt, volt, mái· késő".5 Iancu csak július 28-án, Pule§el és Popa visszaindulását követően értesült arról, hogy Lüders tábornok cári csapatai Erdély földjére léptek.6 Rideg, minden további kapcsolatfelvételt elutasító válasza tehát nem az oroszok közeledése miatt nyitott — leveleket átadta a Vaskoh-on állomásozó magyar katonaság parancsnokainak: Inczédy László és — a Iancuékkal úgyis levelezésben álló — Simonffy József alezredeseknek. Az ő megbízásukból talált Pule§el személyében utat vállaló személyt Kaiszler Antal vaskohi hámor-ellenőr és egyben nemzetőrszázados. Pule§el azután mind Hodossy, mind Pop levelét személyesen vitte el láncúhoz. A fenti események a következő dokumentumokból rekonstruálhatók: 1. Hodossy júl. 16-án láncúhoz intézett levelének fogalmazványa; 2. a Mezei számára júl. 17-én kiállított útlevél; 3. Sughó László szolgabírónak az akció beindításáról Hodossyt júl. 24-én tájékoztató beszámolója; 4. Kaiszler Sughóhoz intézett júl. 28-i jelentése Puleçel útjának eredménytelenségéről; 5. Sughó júl. 29-i kísérőlevele, amellyel Kaiszler levelének eredetijét küldte meg Hodossynak (mind az öt irat lelőhelye: MOL, Hodossy Miklós kormánybiztos iratai, 7. cs. Beadványok, 1848/49, június-július); Hodossy ugyanezen ügyben júl. 25-én Iughóhoz írt levelének — iktatatlan — fogalmazványa (uo. 9. cs. Fogalmazványok); Kardos Ferencnek, az Aradról Nagyváradra küldött tudósítónak (Kardos megbízására ld. uo. Fogalmazványok, 8. cs. 1849:1448) Török Gábor Arad megyei alispánhoz küldött júl. 17-i, 21-i és 26-i beszámolói (ezek találhatók: MOL, Török Gábor kormánybiztos iratai, 1849:2895). Egyébként Hodossyt e kísérletre az is ösztökélhette, hogy az Erdély és Bihar megye határán található Királyhágón, ahonnét pedig — az ő szavaival — „egy tágas út" vezetett „egyenesen a Jánk Mótz táborába", nem tartózkodott fegyveres erő. Ezért attól tartott, hogy — amint ezt Cserey Ignác ezredesnek, a Bihart is magában foglaló 6-8. hadmegye parancsnokának írta — „tsak egy gondolat kell Avram Jánkunak, hogy... egynéhány század magával kijöjjön, Bihar megye és Erdély e részének parantsoljon, mégpedig úgy, hogy onnan kiverni sem igen tudhassuk." (MOL, Hodossy ir. Fogalmazványok, 8. cs. 1849:1462) 5 Simonffy e felhívásában, amelyet egyébként Iancu — utánozva Kossuth eljárását — visszaküldött neki, a felkelő-vezér azon érvére, hogy a románságot elnyomó magyar arisztokráciával szemben Ausztria a románoknak „nemzetiséget is" ígért, csak azt tudta válaszolni: az osztrák kamarilla az aristocratiának is megígérte szentül a régi rabság helyreállítását". (Az irat eredetije: MOL, Erdélyi iratok gyűjteménye, R 298, 7. cs. 2. t.; egykorú másolata uo. Országos Honvédelmi Bizottmány — a továbbiakban: OHB-iratai, Kossuth-Miscellanea, 1849:124; kiadta: Deák Imre: 1848 ahogyan a kortársak látták. A szabadságharc története levelekben, [Bp., 1943], 403-404.) Egyébként Simonffy e — Polgártársak! megszólítású — második levelében felajánlotta, hogy az ügy részletesebb megvitatása végett kész a románok által választott helyen és időben fegyvertelenül megjelenni; egyúttal közölte, hogy július 20-ig, amikor is az — általa önkényesen kilátásba helyezett — amnesztia határideje lejár, várja a románok nyilatkozatát; hozzáfűzte még, hogy ha addig nem fogadják el a kegyelmet, akkor „lássák annak következését". 0 maga július 27-én kelt, Szemerének szóló tájékoztatójában beismerte ugyan, hogy kísérlete az adott időpontig semmi eredményt sem hozott, ám a sikerben továbbra is reménykedett. Ha viszont megcsalnák reményei, akkor — írta a miniszterelnöknek — Iancu népét próbálja meg főnökétől a magyarok oldalára vonni. A románság — vélte Simonffy — mutat is erre hajlandóságot, bár a Csutak és Hatvani működésével kapcsolatos tapasztalatai után a magyarok iránt kevés, Bem tábornokhoz viszont „nagy bizodalmat" mutat. (Simonffy e levele. MOL, Belügyminisztérium — a továbbiakban. BM — Szegedi iratok, Iktatatlan.) Iancu Simonffy július 13-i felhívása fenyegetőnek érzett befejezéséből arra a következtetésre jutott, hogy a magyarok végleg elhatározták a bányák — vagyis az érchegységi bányavárosok — bevételét, és július 16-i levelében haladéktalanul fegyvereket kért a gyulafehérvári osztrák várparancsnokságtól hadiszerekben nagyon is szűkölködő, „minden oldalról körülzárt" felkelői számára. (Levelét Id.: Wien, Kriegsarchiv, Kriegsministerium, Präsidial-Akten, 1849:9825). Feltehetően szűkszavú, elutasító válaszra bátorította lancut, hogy a Simonffy által beígért „következéséből — kezdeti aggályai ellenére — július 20-a után sem lett semmi. Simonffynak Iancu szóbeli elutasító válaszát Kossuthoz közvetítő, Nagyváradon július 31-én kelt levele eredetiben: MOL, OHB, Kossuth, Miscellanea, 1849:124. Ε levél tartalmáról tájékoztatta a Váradról Aradra tartó Hunkár Antal veszprémi főispán az augusztus 4-én Aradról Várad felé induló képviselők egy kis csoportját úgy, hogy „Jánk már nem akar egyezkedni". (Ld. Hunfalvi Pál 1848/49. évi naplójegyzetei, MOL, Filmtár, C 146. doboz, 1849. aug. 9-i bejegyzés.) Ennek alapján tételezték fel e képviselők, hogy Iancu állásfoglalása végleges érvényű, azaz Bálcescu általuk ismert vállalkozása ugyancsak kudarccal végződött. e Erről V Molclovan — a továbbiakban: VM — tájékoztat (Memorii din 1848-1849, Bra§ov, 1895, 155.), aki szerint a hírt két Resinar-környéki ember vitte meg; az orosz seregnél szolgáló Boeriu küldte őket azzal az üzenettel, hogy Iancu készítsen beszámolót tevékenységéről.