Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Haran; Alexandre Yali: A francia korona jogai a Német-Római Császárságra a XVII. században I/232

FOLYÓIRATSZEMLE 233 liga háborúja miatt elesett ettől a lehetőségtől. A Napkirály után nem volt több francia király, aki a német-római császári címre pályázott volna. A császári címre való igény a 14. századtól figyelhető meg Franciaországban. A 17. században még mindig ennek bűvkörében éltek; számos történeti-jogi munka foglalkozott a francia uralkodóháznak a császári koronára való jogával, amelyet úgy követelt magának, miként számos tartományt és hercegséget. A követelést igen különféle, egymásnak is ellentmondó érvrendszerekkel igyekezték alátámasztani. Eszkatológiai téren a Császárságot a negyedik és utolsó egyetemes monarchiának tekintették Dániel próféciái nyomán, amely titokzatos translatif) imperii révén öröklődött, történeti téren a római impérium öltött ismét testet, földrajzilag pedig a germán területet fedte le. A szerzők a birodalom fogalmának számos összetevőjét használták a császári legitimitás forrásainak meghatározására. Létezett a középkor óta a francia királyság többi földi királyság fölötti primátusának elmélete, amely a következőkön alapult: a hit ősisége (az első keresztény királyságnak tekintették), a monarchia hosszú élete (hosszabb mint a római köztársaság és császárság együtt), függetlenségének régisége (az első Róma hatalma alól felszabadult állam), vallási megingathatatlansága (Franciaország nem lett eretnek). Ezen kívül a királyi kiváltságok között találjuk az alábbiakat: a „legkeresztényibb király" és „az egyház idősebb fia" titulusok, a Krizmával való felkenés, a szent ámpolna csodája, a görvélykórosok gyógyítása, liliomok viselése és a francia királyi zászló, az Oriflamme birtoklása. Külhoniak is alátámasztják ezt az elgondolást, mert Franciaország királyát a „királyok királyának", „a kereszténység első királyának", „az egyház pajzsának" nevezik. A birodalmi örökségre igényt tartó francia teoretikusok szerint császári cím a noment a resszel kapcsolja össze, vagyis a cím azé, aki valóban birtokolja annak belső értéke szerint. Ez egyben azt is jelenti, hogy a translatio imperii nem szükségképpen történik meg a francia uralkodó személyére, mert az a világ első királya, nincs tehát szüksége nagyobb rangra, a császár megnevezés felesleges. A hagyomány szerint senki világi nem előbbre való nála, és az etikett szerint senkit nem enged előre; a császárok is elismerték, hogy a francia királyok nem alattvalóik. Ezzel a franciák egyszerre támadták a tekintélyes címet viselő gyenge német hercegeket, de ugyanakkor magát a címet is kisebbítették. Ezzel kapcsolatban egyesek a savanyú a szőlő szólást hangoztatják, azonban a francia teoretikusok megvetésüket amiatt is hangoztatják, hogy míg a császári cím választott, addig a francia király öröklött méltóság, és a császár emiatt az egyház és a Diéta hivatalnoka. A választás miatt mindenkinek nyitott a cím, így akár a francia királynak is. A két cím közti rangkülönbségeket igyekeztek tehát elmosni, és az első Kapetingek valóban viselték az „Imperator" valamint „Augustus" titulusokat, továbbá a középkori jogi elv szerint „Rex Francia imperátor est in regno suo", Nagy Károly birodalmának legitim örökösének tekintették a francia monarchiát, a török Porta is „Franciaország császárának" címezte leveleit, egyesek pedig a Bizánc császára címmel is felruházták. A Nagy Károly-i örökség Franciaországra háramlására több elméletet is kidolgoztak. A leggyakoribb érv, hogy Nagy Károly jelleme franciás volt, s a császárrá koronázása pedig a címet — a három királyi ház rokonsága alapján — átadta a francia királyi háznak. Azt pedig a 16. században a franciák vitatták, hogy a birodalmat a germánoknak adták volna, Nagy Károlyról mint „Rex Gallomm" beszéltek, aki egy gall birodalom élén állt. Felháborodtan tiltakoztak ha a németek Nagy Károly germanitását emlegették, mert magukat tekintették a frankok egyedüli utódainak. Ebben támogatásra találtak a Rajnán túl a német költői hagyományban, amely Nagy Károlyt a francia chanson de geste-ek nyomán a germán földeket meghódító franciának festette le. (Ez ellen a német humanisták léptek fel, az uralkodó német néphez tartozását bizonyítandó.) Egyes 17. századi teoretikusok szerint Nagy Károly utódai 887-ig megőrizték a császári címet, akkor a németek elbitorolták azt, kihasználva Együgyű Károly kiskorúságát, Arnul, majd Lajos szerezték meg. Hibáztatták egyben a császárt, hogy nem adott birodalmának alaptörvényt és mivel felosztotta azt fiai közt. A német császárokat de jure és de facto is bitorlóknak tekintették, mert a római főpaptól semmilyen felszentelést nem kaptak, amint Rőtszakállú Frigyes is elismerte, hogy a Birodalmat erővel és nem jog szerint szerezték meg. (Ezt a németek sem vitatták, csak számukra ez dicső dolog volt, amely szintén legitimáló erővel bírt.) A néhány felszentelt uralkodó is német pápák idején kapta a szakrumot. Azonban a felszentelés kritériuma a francia jogtudorok körében nem aratott nagy tetszést, hiszen nem akarták, hogy bárki világi királyuknál előbbre való legyen. így inkább más érveket hoztak fel, hogy nemzetük jogot formáljon a birodalomra. A Német-Római Császárság szinonimájává volt Németországnak, s ennek kapcsán Franciaország birtokjogot formált rá, ahogy a maga körül lévő területekre. A követelés a királyi birtok elidegeníthetetlenségén alapul, amely elv a