Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Somogyi Éva: Kormányzati rendszer a dualista Habsburg Monarchiában (Ism.: Deák Ágnes) I/218

220 TÖRTÉNETI IRODALOM illetve meg sem jelentek, s helyettük a két miniszterelnök, illetve a meghívott szakemberek játszották a vezető szerepet. Mennyire volt tehát valóságos hatalmi centrum a minisztertanács? Komjáthy Miklós megállapítása szerint nem volt az, sokkal inkább vitafórum a két birodalmi fél politikusai között. Diószegi István viszont felhívta a figyelmet arra, hogy időben változó jelenségről van szó, s e tekintetben Andrássy külügyminisztersége a megelőző és közvetlenül követő időszakhoz képest a minisztertanács jelentőségének csökkenését hozta magával. Másrészt a minisztertanács döntéseit teljes egyetértéssel kellett hogy meghozza, az uralkodó jelenléte is jórészt e konszenzus regisztrálásának szándékával történt. Épp ezért ezen esetekben bár az uralkodó mondta ki a döntést, de valójában nem ő hozta egy személyben. Somogyi Éva elemzése igen kiegyensúlyozott, árnyalt képet fest a működési mechanizmusok bonyolult szövevényéről — érzékeltetve azonban, hogy azok mögött ott állt az uralkodó a maga formalizált és nem formalizált hatalmával. Mégis egy fejezet erejéig talán szükséges lett volna az uralkodó hatalmi pozíciójának, közvetlen tanácsadói testületei (kabineti iroda, katonai kabinet) befolyásának szisztematikus elemzése. Ε tekintetben pontosabb a könyv alcíme (A közös minisztertanács, 1867-1906), mint a főcím, hiszen ez utóbbi a (közös) kormányzat szerveinek és hatalmi tényezőinek (beleértve az uralkodót és a később még említendő delegációkat is) teljes elemzését ígéri. Mennyiben alkottak egységes testületet, kormányt a minisztertanács tagjai? Komjáthy Miklós szerint nem beszélhetünk egységes testületről, Diószegi István viszont azt hangsúlyozta, hogy a kiegyezés idejében egyértelműen kormányt értettek a „minisztertanács" kifejezés alatt. Somogyi Éva az e kérdésben elhangzott kortársi nyilatkozatok ellentmondásosságára mutat rá, s arra, hogy a gyakorlatban a miniszterek egymástól függetlenül végezték munkájukat —·, ahogy kinevezésükre és felmentésükre is egymástól függetlenül került sor. Testületként csak azon kivételes esetekben viselkedtek, amikor valamely fontos döntés valóban az ott folyó vita eredményeként alakult ki. Mennyire volt felelős ez a testület? Komjáthy Miklós nem tekintette annak, mondván, a delegációk egyre inkább képtelenek voltak alkotmányos kontrollt gyakorolni a közös minisztérium működése felett, másrészt pedig modern lepelben az uralkodó abszolutisztikus hatalma sok tekintetben érvényesülhetett. Diószegi István sem tagadta az uralkodói abszolutisztikus hatalomgyakorlás elemeinek jelenlétét, ugyanakkor az alkotmányos elemek meglétét is kimutatta, mindenekelőtt a konszenzusos határozathozatal gyakorlatában. Somogyi Éva is hasonló tendenciát állapít meg, s figyelmeztet bennünket arra, hogy a dualizmus időszakában a közösügyi szervek működését ne pusztán a dualizmus, birodalmi centralizáció és a tartományi föderalizmus különböző intenzitású kötélhúzásának eredőjeként tekintsük, hanem az abszolutizmus és az alkotmányosság elve közötti állandó megmérettetésként is. Kiemeli, hogy a két miniszterelnök jelenléte a minisztertanács ülésein — az ö felelősségükön keresztül — mégiscsak biztosította a közvetett alkotmányos felügyeletet. Érdemes lett volna azonban ezen a ponton Somogyi Évának a delegációk működésére vonatkozó kutatásainak megállapításait is beépítenie ebbe a könyvbe, hiszen azáltal átfogóbb kép alakulhatott volna ki az olvasóban. Somogyi Éva kerüli az ideologikus ítéletalkotást, nem jellemzi szemléletét nemzeti elfogultság vagy hungarocentrizmus. Minden egyes kérdésnél konkrét esetek gazdag példatárából vonja le ι pragmatikus következtetéseit. Elemzi a magyar, de ezzel együtt az ausztriai politikai erők motívumait és célkitűzéseit is, s azok hatását a közös minisztertanács működésére. Igen fontos ez, hiszen a magyar olvasóközönség nincsen bővében az ausztriai politikai folyamatokat és politikai csoportosulásokat bemutató történeti munkáknak, s ebben a tekintetben Somogyi Éva munkássága kiemelkedő jelentőségű. Újdonságot hoz kutatásaiban azzal, hogy a személytelen intézménytörténet, illetve a konkrét történeti esettanulmányokat összeköti az események szereplőinek vizsgálatával. Kitér arra, hogy a közös minisztériumok személyi állományán belül mennyire érvényesült, illetve nem érvényesült a paritás elve, s bár hangsúlyozza, hogy előmunkálatok híján átfogó statisztikai képet ma sem tudunk rajzolni a magyarországi, illetve a magyar hivatalnokok arányáról, számos adattal gazdagítja eddigi ismereteinket. Emellett nagy hangsúlyt fektet a főbb szerepet játszók hivatali és emberi portréjának a felvillantására, ami újra csak segít megfogható közelségbe hozni a Monarchia igen szövevényes kormányzati rendszerének működési mechanizmusait. Portréi között szerepelnek az osztrák és magyar, illetve magyarországi miniszterek éppúgy, mint a közös minisztériumok meghatározó arcélű hivatalnokai. Orczy Béla bárónak, Weninger Vincének vagy Dóczy Lajosnak, s általában véve a közösügyi kormányzat mindennapjaiban tevékenykedő magyarországi hivatalnokok szerepének alapos vizsgálata még további eredményeket is ígér.