Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Somogyi Éva: Kormányzati rendszer a dualista Habsburg Monarchiában (Ism.: Deák Ágnes) I/218

219 TÖRTÉNETI IRODALOM Somogyi Éva állásfoglalása szerint — bár, mint hangsúlyozza, a számbevehető nyilatkozatok nem egyértelműek — a közös minisztertanácsnak csak a közös miniszterek voltak tagjai. Egészen az 1880-as évekig a két országos miniszterelnököt nem feltétlenül hívták meg az ülésekre, s ez utóbbi tanácskozásokat a „tulajdonképpeni minisztertanács"-tól megkülönböztették a „kombinált", illetve „megerősített" minisztertanács megnevezéssel. Ezt követően azonban — erősíti meg Diószegi István korábbi megállapítását — valóban szinte állandó résztvevőnek tekinthetjük őket, de az egyetlen nélkülözhetetlen résztvevő továbbra is a minisztertanácsot összehívó közös külügyminiszter. Elemzi Somogyi Éva az uralkodó részvételét és szerepét is a közös minisztertanács tevékenységében. Megállapítja, hogy az idő előrehaladtával határozottan csökkent az uralkodó érdeklődése, jóval kevesebbszer jelent meg személyesen az üléseken, jórészt csak katonai ügyek tárgyalásánál, s akkor is inkább már a szükséges konszenzusos megállapodás végső fázisában, mintegy annak ünnepélyes deklarálásaként. Maga ritkán nyilvánított véleményt, az esetek tűlnyomó többségében megmaradt a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű elnök szerepében. Részletesen körvonalazza Somogyi Éva a közös minisztertanács hatáskörét, az általa tárgyalt ügyek sorát. Statisztikai adatokkal szemlélteti a tematika hangsúlyait: A kezdeti időszakban a minisztertanács tevékenysége sokkal sokszínűbb volt, Andrássy külügyminiszterségétől kezdve azonban már a közös költségvetés vitájának egyértelmű túlsúlya jellemzi az üléseket. A külpolitika fő irányelveinek kidolgozása, illetve a lényegi döntések meghozatala nem a közös minisztertanácsban történt, annak ellenére sem, hogy a kiegyezési törvények tartalmazták, hogy a külügyminiszter a két ország miniszterelnökének a befolyásával kell intézze ezen ügyeket. Kivételek azonban akadtak, például az 1870-es porosz-francia háború időszakában, ahogy arra mái-Diószegi István is felhívta a figyelmet. Ezt követően azonban a külügyek jórészt a közös költségvetés megvitatása előtt a tájékoztatást s nem a véleménycserét célzó külügyminiszteri expozék formájában kerültek elő a tanácskozásokon. Somogyi Éva viszont felhívja a figyelmet arra is, hogy egyes külpolitikai kérdésekről gyakran szó esett más jellegű napirendi pontok kapcsán is. A hadügyek területén sem a minisztertanácson születtek a meghatározó döntések, sokkal inkább az ún. katonai konferenciákon, az uralkodó által összehívott ad hoc testületek konzultációit követően az uralkodó dolgozószobájában. Azonban ez a parlamentáris rendszeren kívül álló „külön katonai kormányzat" sem volt mindenható. Mutatja ezt a századfordulón a hadseregreform ügyének kátyúba jutása a két kormány, illetve a két parlament ellenzésének nyomán. A közös minisztertanácsnak elsősorban azon esetekben lehetett bizonyos vitafórum szerepe, ha a két kormány közötti nézeteltérés, illetve konfliktus feloldására volt szükség (például Tisza Istvánnak 1903-as hadügyi javaslatai kapcsán). A közös költségvetési javaslat kialakítása és a delegációk elé jóváhagyásra terjesztése volt az az egyetlen terület, amelyen a közös minisztertanács megkerülhetetlen volt. Ugyanakkor — a delegációkkal együtt — a minisztertanács sem tudta szankcionálni az elfogadott költségvetés betartását: A katonai kiadások előirányzatainak rendszeres túllépésénél mindig tudtak alkotmányos megoldást találni, de nemigen tudták a katonai költségeket az előirányzatok keretei közé visszaszorítani. Somogyi Éva ennek kapcsán áttekintést ad a közös költségek megoszlásáról, ezen belül a katonai kiadások gyors ütemű emelkedéséről. Csak kivételes esetben kerültek államjogi kérdések a közös minisztertanács napirendjére. Három konfliktust elemez a szerző: a határőrvidék visszacsatolását Magyarországhoz az 1870-es évek elején, a csehekkel tervezett államjogi megegyezés Hohenwart-féle kísérletét és a magyarországi 1905-ös alkotmányjogi válságot. Mindhárom esetben megállapítható, hogy a döntést az uralkodó hozta meg, az első esetben éppen a közös minisztertanács álláspontja ellenében. A másik két kérdésben — különböző összetételben — az uralkodó csak mintegy „koronatanácsként", saját személyes tanácsadóiként kérte ki miniszterei véleményét, anélkül azonban, hogy állásfoglalásuk kollektív határozatként meghatározó lett volna. De arra is figyelmeztet Somogyi Éva, hogy a hivatalos minisztertanácsi jegyzőkönyvek feltételezhetően a közös kormány tevékenységének csak egy részét tükrözik, informális tanácskozásokon a közös minisztertanács tagjainak még számos lehetőségük lehetett arra, hogy államjogi, illetve az országok belső ügyeihez tartozó kérdésekben kifejthessék álláspontjukat. Nem sok szerep jutott a közös minisztertanácsnak az ún. közös érdekű ügyek, a vám- és kereskedelmi szövetség, illetve a külkereskedelmi szerződések vitás kérdéseiben sem. Ezekben törvény szerint is a két kormányt, illetve a két parlamentet illette meg a döntés joga, esetenként azonban szerepelhetett idetartozó egyes kérdések — sohasem általános alapelvek — vitája a közös minisztertanács napirendjén, ebben az esetben azonban a közös miniszterek a háttérben maradtak,