Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Beil; Christine: Remény és keserűség között VI/1489

1490 FOLYÓIRATSZEMLE A Zentralverband ekkoriban mártíriumnak nevezi a hadirokkantak sorát, akiknek élete munkanélküliségből, szegénységből, éhezésből és betegségből állt. A szövetségek újságai nap mint nap megjelentettek a hadirokkantak mindennapi harcait bemutató cikkeket, melyek egyfajta vádiratként tanúskodtak az állam be nem váltott ígéreteiről. Az újságok másik legfontosabb témájául a háborús sérüléseknek az öntudatra gyakorolt hatása szolgált. A Reichsbund szerint azok voltak a „férfigyilkos" háború legszerencsétlenebb áldozatai, akik elveszítették egy végtagjukat. Bár a gyógyászati segédeszközök — művégtagok stb. — sokat fejlődtek ebben az időben, ezek nem pótolhatták a testi veszteséget. Éppen ezért küzdöttek a szövetségek a sajtó által sugallt hamis és cinikus kép ellen, mely szerint a protézisek tökéletesen beváltak, lehetővé téve a hadirokkantaknak az életbe való zökkenőmentes viszszatérést, régi hobbijaik mint pl.: hegymászás újbóli élvezetét. A hadirokkantak egy csoportjának azonban lehetetlenné vált bármiféle visszatérés a társadalomba: az arcukon sérültek csoportjának. E-zeknek a többségében évek óta menhelyeken tengődő fiatalembereknek, kiknek az arcuk helyén szörnyűséges sebek tátongtak, gyakran az öngyilkosság jelentette az egyetlen kiutat. Egyáltalán az agresszivitás fokozottan jelentkezett a hadirokkantak körében: elkeseredettségük agresszióba csapott át, mikor látták, hogy sanyarú helyzetük minden várakozás ellenére sem fordult jobbra. Ugyanez vezetett a kriminalizálódáshoz, hiszen sokan csak bűncselekmények útján tudták fenntartani magukat. A szövetségek azt is hangsúlyozták, hogy a háborúban jártak idegállapota és erkölcsi tartása egyaránt sérült, így könnyebben hajlanak bűncselekmények elkövetésére. Érdekes módon, bár mindkét szövetség pontosan felmérte a hadirokkantak viszonyait, mégsem bírálták azokat — a császárt, a generálisokat, egyáltalán az államot —, akiknek nagy szerepük volt e nyomorúságos helyzet kialakulásában. Tényként könyvelték el a problémákat, tudomásul vették azokat, mindenféle „lázadás", bírálat nélkül Az állam nemhogy megkönnyítette volna, még meg is nehezítette a hadirokkantak életét. Ugyan kiépült egy különleges, csak a hadirokkantak ellátásával foglalkozó bürokrácia, mek igen nehézkesen működött, egyfelől a nem megfelelő szabályozás, másfelől a szakemberhiány következtében. A nyugdíjak kifizetése így elhúzódott, s a fokozódó infláció miatt újra és újra számolt nyugdíjösszegek egyre később kerültek a rászorulókhoz. így 1923-ban a hadirokkantak egy része még mindig bizonytalan anyagi helyzetben volt, nem tudván, mikor kapják kézhez nyugdíjukat, ha egyáltalán jogosultak voltak rá. A hadirokkantak élete a várakozás jegyében telt: a szükséges törvényekre, a nyugdíj kifizetésére. Általában nagyon megalázónak ítélték meg a helyzetet, nehezükre esett érdekeiket és jogaikat az arctalan bürokráciával szemben érvényesíteni. Hasonlóan keserves tapasztalatok érték a hadirokkantakat a társadalom részéről. A nyilvánosságtól, ugyanúgy mint az államtól, elvárták a morális elismerést az „egy mindenkiért - mindenki egyért" gondolat jegyében. Mindkét szövetség számos röpiratban apellált a „német nemzet" lelkiismeretéhez, erkölcsi és anyagi támogatást kérve a hadirokkantak részére. De ezek a segélykiáltások semmiféle visszhangra sem leltek a társadalomban. Mind az állam, mind a társadalom közönye megnehezítette a hadirokkantak helyzetének normalizálódását. A hadirokkantak legfőbb célja az volt, hogy amennyire lehetséges, életük visszazökkenjék a régi kerékvágásba. A munkahely így nemcsak anyagi biztonságot jelentett, hanem helyzetük normalizálódásának lehetőségét is. Egyfajta terápia volt, hiszen elősegítette 1 a rokkantak öntudatának erősödését. Ahogyan egy hadirokkant olvasói levelében megfogalmazta: „A munka élet, a munka kenyér, a munka haza, a munka béke (...)" („Arbeit ist Leben, Arbeit ist Brot, Arbeit ist Heimat, Arbeit ist Frieden"). Azonban a munkaerőpiac valóságos helyzete sokak reményeit szétzúzt i. Míg a háború alatt a férfi munkások hiánya következtében — , a nők mellett — a hadirokkantak is fontos szerepet töltöttek be a gazdaságban, addig a háború után már visszatért egészséges férfiakkal kellett vetekedniük az egyre kevesebb munkahelyért. A szövetségek a hadirokkantak esélyeit növelendő, különböző javaslatokat fogalmaztak meg, így többek között felhívást intéztek a mun- , kaadókhoz, hogy hadirokkantakat általában ne bocsássanak el, hogy a jól szituált munkavállalók önként adják át munkahelyeiket a hadirokkantaknak, hogy a postahivatalokban, pályaudvari elárusítóhelyeken elsősorban hadirokkantakat alkalmazzanak stb. Mindezek az elgondolások a -zonban a nyilvánosság rosszallásába ütköztek és a hadirokkantakról kialakult amúgy sem kedvező vélemény tovább romlott. A feszültségei·: jelentkeztek a munkahelyeken is, a hadirokkantak és egészséges munkatársaik között. Ezt leginkább az irigység motiválta, hiszen a hadirokkantak a fizetésük mellé nyugdíjat is kaptak, s ezáltal kialakult az a vélemény, hogy egy kevésbé teljesítőképes hadirokkant anyagilag jobban jár