Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Delporte; Christian: Tömegsajtó és tömegkultúra Franciaországban (1880-1914) VI/1480

1484 FOLYÓIRATSZEMLE utat követett: újsága heti melléklete helyett szintén 1910-ben megindítja a Miroir című olcsó képeslapot. Ugyan nem volt azonnali sikere, de a fényképnyomat-készítés (heliogravür) alkalmazásával 1912-től egyre népszerűbb lett, és az első világháború előestéjén már 400000 előfizetővel büszkélkedhetett. Mindebből látható, hogy a siker titka részben a lassú beetetés és az egész családra való építkezés volt: a férfira (politika, napi hírek), a nőre (folytatásos regények, olyan mellékletek, mint a divat) és a gyerekre (mesék). Mindez leginkább a heti mellékletekben volt a legszembetűnőbb. A nagy napilapok nem csak kísérték a mentalitás megváltozását, hanem elősegítették, hiszen 1880-1914 között valódi hírlapokká váltak. A tömegeknek szóló lapok által támasztott versenyt az elit újságai némi lenézéssel vegyes kritikával illették, vitába szálltak vele. A módja ennek a 19. század végétől a körkérdés (ankét) lett, amelyet egy konkrét témakörben a politikai, művészeti, értelmiségi körök mintegy tucatnyi személyiségéhez intéztek. A francia sajtó szorosan kötődött a politikai és irodalmi változásokhoz, amelyeken a francia társadalom a 18. század óta keresztülment. Politikai vezetők, gondolkodók, írók használták szócsövükként, az irodalom fejlődött benne, amikor a politikától el volt tiltva. A Köztársaság benne érlelődött az elnyomás elleni ellenállásban. Mitikus kép alakult ki róla, az ellenőrzés eszközének és a zsarnoksággal való szembeszegülésének tekintették (negyedik hatalom), a tudás és az értelem forrásának. Lassan a sajtó funkciója megszentelődött, feladata az lett, hogy a kollektív szellemet alakítsa a hasznos ismeretek terjesztésével. Az ideológiai korlátaikon felülemelkedve mind a katolikusok, mind a liberálisok, mind a republikánusok, mind a szocialisták egyetértettek abban, hogy a sajtó az állampolgárság oktatási eszköze, amolyan népiskola, hittantanár. A III. Köztársaság idején megerősödött az a kép, amely szerint a sajtónak kell a népben meggyökereztetnie a köztársasági eszmét és gyakorlatot és kulturálisan nevelnie, az iskolához hasonlatosan. Mindezt annak érdekében, hogy egy jobb emberiség jöjjön létre. Vádlói szerint a tömegsajtó viszont éppen a közszolgálati információs feladatának mondott ellent, mert megindította a társadalmi bomlást. A Petit journal már a Második Császárság ideje alatt élénk támadásoknak volt kitéve, mert többen is a parasztság és a munkásság lázítójának tekintették. Az 1880-as évek második felében újra felerősödött a támadás, mert a néplapok ekkorra lettek igazán elterjedtek. Az ellenük felhozott vádak a korabeli divatos társadalomelméletekre támaszkodtak, a lyoni iskola körül kialakult bűnügyi antropológiára, amely szerint a tömegekre hatnak a néplapok, mert mindenki olvassa őket, és az ember erőszakos oldalát mutatják be, igen részletes leírásban, amely az erre fogékonyaknál erkölcsi sokkot vált ki, és arra az oldalra kerülnek, amerre korábban is hajlottak. Éppen eme lapok sikeres műfajait, a folytatásos regényt és a napi híreket kezdték ki. 1897-ben a Revue bleue két, Alfred Fouillée szociológus által írott cikk kapcsán körkérdéssel támadta a nagy példányszámú néplapokat, amelyek az olvasók számának szaporítása érdekében erkölcstelen hajszába kezdtek. Korábban eszméket közvetített a sajtó, mint írta Fouillée, most pedig indulatokat, vádaskodásokat, botrányokat, pletykákat, szenzációs bűntényeket, félvilági eseteket, művészet gyanánt pedig pornográf elbeszéléseket vagy metszeteket. Ennek kapcsán a föltett kérdés az volt, hogy a sajtó vajon betölti-e hivatását, s milyen gyógyírt látnak az újságírás betegségeire? Ami ebből kisejlik, az a sajtó identitási válsága. A korábban uralkodó doktriner újságok egyre kevésbé voltak népszerűek, így a vita a konkurencia működéséről zajlott, a sajtó pénzeléséről, a kalmárszellemről. Úgy vélték, a sajtót idegen befolyás fertőzte meg. A hírlapok, amelyek a napi híreket közlik, riportokat és rövid híreket, csakis importtermékek lehetnek. Noha ez tévedés volt, már nem lehetett kiirtani a vélekedést, és 1889-ben Édouard Lockroy a következő megállapításra jutott: Napról napra »amerikanizálódunk«. A kifejezés ettől fogva a francia újságírás szellemének hanyatlásával lesz egyenértékű. Pedig a bűnügyi leírások és más népszerű formák a társadalmi szabályozáshoz járultak hozzá, s a néplapok mindig az uralkodó ideológia üzenetét közvetítették, legyen szó császárságról vagy köztársaságról. Nem csak földrajzilag egyesítették a nemzetet, hanem politikailag is, hiszen megnyerték a vidékieket - polgárt és parasztot egyaránt - a Köztársaságnak és erkölcsi eszményének. Voltak, akik viszont már akkor is hasznosnak tartották a hírlapokat, mint a jogász Jean Cruppi, jóllehet nem azért, hogy tanítsanak, hanem hogy informáljanak, szórakoztassanak és vitára késztessenek, vagy mint Émile Zola, aki pedig elég középszerűnek találta őket, de elévülhetetlen érdemükként tartotta számon, hogy segítettek az olvasás elterjesztésében, ahhoz kedvet ébresztettek, szellemi táplálékot szolgáltattak. A 19. század végi körkérdésekhez képest a 20. század elejiek nem változtattak érvrendszerükön, és egyre kisebb visszhangot váltottak ki. A harciasságot a nosztalgiázás váltotta fel a véleményformáló újságok részéről, ráadásul