Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Delporte; Christian: Tömegsajtó és tömegkultúra Franciaországban (1880-1914) VI/1480

FOLYÓIRATSZEMLE 1483 lett, hogy sikerült megfelelniük a kritikus pillanatokban az olvasóközönség elvárásainak ellentétben más újságokkal, amelyek hiába léptek különböző újításokkal a porondra, az olvasók nem kedvelték meg őket - talán éppen a kort megelőző voltuk miatt. A legjellegzetesebb öszszetevői a napilapoknak a folytatásos regények, a krónika és a napi hírek voltak. A folytatásos regények hősei alkalmasak voltak arra, hogy az olvasók azonosuljanak velük, mert a képzelet és valóság határmezsgyéjén mozogtak. A történeteket az első két-három lap alján közölték, és mielőtt a végére értek volna, már egy lapon indították is az újabbat, ezzel biztosítva egyfajta önreklámot és a közönség hűségét. Ráadásul egyre hosszabbak lettek a történetek: 1863-ban még csak pár napot, 1867-ben már egy hónapot, 1880-ban öt hónapot és 1884-ben - a csúcson -nyolc és fél hónapot kellett várni a történet végére a Petit Journalhan. A krónika régóta létezett, de párbeszédes elbeszélés jellegűvé alakították, erősen leegyszerűsítették a dolgokat, a józan észre hivatkoztak és a közerkölcsökre, így az olvasók jelentős része könnyen azonosult az újság álláspontjával, amely eleve igyekezett az átlagemberek véleményét hangoztatni. A hírlapok nem folytattak pártpropagandát, hanem a nagy átlag véleményét tükrözték. A haladás, a munka, a haza és a józan ész nevében igyekeztek nevelni, felvilágosítani, híreket közölni, anélkül azonban, hogy felkorbácsolták volna az érzelmeket. A folytatásos regények és a krónikák fontossága abban is megmutatkozott, hogy miként fizették íróikat. A huszadik század első évtizedében 50000 soros írások után 1,25 frankot kaptak soronként, a krónikaírók pedig a nagy lapoknál 1000-2000 frankos havi illetményt. A napi hírek rovat felelevenítette a múlt századi szenzációk műfaját (véres gyilkosságok, rendkívüli dolgok), és főleg olyan hírekre támaszkodtak, amelyek csak a büntetőjogi lapokat érdekelték. A rovat a Petit Parisien terjedelmének harmadára hízott a huszadik század első évtizedében. Annyira népszerű lett, hogy mértékadó lapok is — mint a Temps vagy a Journal des Débats — felvették rovataik közé, utóbbi A nap gyilkosságai címmel. A politikai lapok, mint az Humanité vagy az Action Française is behódoltak neki. Az alsóbb néprétegek olvasóközönsége az újságírás új formáira még nem volt fogékony, emiatt a Matin, amely az amerikai lapokat, többek között a James Gordon Bennett vezette New York Heraldot vette mintának, nem bizonyult sikeresnek. A tömör, az egész világot felölelő híreket közlő, hírügynökségekre támaszkodó, nem az elbeszéléseket hangsúlyozó, hanem a tényeket a kommentárokkal szemben előnyben részesítő újságok ideje még nem jött el. Mindenesetre a rövid híreket az összes nagy példányszámú napilap elkezdte óvatosan adagolni az 1890-es években. A nagyszabású tudósítások, riportsorozatok a lapok számára egyben önreklámot is jelentettek, mint például a föld körüli utakról szóló beszámolók, amelyeket az olvasók lélegzet-viszszafojtva figyeltek. A közölt riportoknak nem volt mindegyike valósághű, de mind igen nagy műgonddal készült, képes volt erős érzelmeket kiváltani az olvasóból, személyes viszonyt létrehozni az olvasó és a szerző között. Ezzel élesen különbözött a James Gordon Bennett fémjelezte angolszász sajtótól, amelyben az ember eltörpült a hír mellett. A nagy riporter nem szemlélője az eseménynek, hanem résztvevője. Az egyik példája ennek az orosz-japán háború, amely Ludovic Naudeau (Le Journal) és Gaston Leroux (Le Matin) tudósításaiban a távoli tájakon bekövetkező civilizációs sokk színes, plasztikus tablójává változott, egy háborús kaland elbeszélő leírásává. Angliában a cikkek anonimek voltak, a franciák azonban túl száraznak érezték a csupán információkból álló riportokat. A Journal alapítója, Ferdinand Xau a hírlapokat is irodalmi jelleggel kívánta felruházni, s nem is sikertelenül, hiszen lapja 1900-as félmilliós példányszámát 1913-ra megkétszerezte, miközben főleg kispolgároknak íródott. A képek csak lassan nyertek teret, jóllehet ezek a napilapok az egész családhoz szóltak, a feleséghez és a gyerekekhez egyaránt. 1890-ben mintegy 250 képes heti- vagy havilap létezett csak Párizsban, de az 1 sou-s napilapokba csak lassan vándoroltak át a képek, noha a júliusi monarchia óta a hetilapokban is állandóan jelen voltak a litográfia révén. Eleinte a napi hírek kísérőjeként jelentek meg, de a karikatúra jóval lassabban, hiszen ezen újságok mindenkinek tetszeni akartak, s csak a Dreyfus-perrel kezdett terjedni. A fényképek, már csak technikai okok miatt is, még nehezebben alkalmazkodtak a napilapok ritmusához. Még 1914-ben is a távfényképezés (képtávírás) csak kísérleti stádiumban volt, azaz közel két nap volt a klisé elkészülte és a megjelenés közti rés, így pedig nem lehetett a napi aktualitásokat fényképekkel illusztrálni. Viszont a kisméretű, fotogravírozással készült fényképek (főleg arcképek, beállított képek) már a századfordulótól jelen voltak. Az Excelsior nevű napilap próbálkozott 1910-től (azaz egy évtizeddel a Daily Mirror után) azzal, hogy mindenről képekkel tudósít, de a célzott réteg, a polgárok úgy vélték, annak való, aki nem tűd olvasni. Napilap volt ugyan, de a tematikája heti maradt. Jean Dupuy, a Petit Parisien főnöke más