Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Borut; Jacob és Heilbronner; Oded: Tovább élő falak VI/1475

1478 FOLYÓIRATSZEMLE polgárság ellenezte ezt az elmaradott gyakorlatot. Jó katolikusoknak, de nem ultramontánoknak tartották magukat. Számos kérdésben küzdöttek nézeteik érvényre juttatásáért. Ragaszkodtak ahhoz, hogy joguk legyen gimnáziumba küldeni gyermekeiket, saját ízlésüknek megfelelően öltözködhessenek, s olvashassák a papjaik által erkölcstelennek bélyegzett irodalmat, valamint a napi politikai sajtót. A katolikus valláshoz való viszonyukat alapvetően befolyásolta a közösség szorításából való szabadulás vágya. Hittek a kapitalista gazdasági rendben és a világi kultúrában. Az egyház és az állam szétválasztásának elvét vallották. A gyülekezeteik papjaival ápolt kapcsolataik formálissá váltak. Számos esetben csak a rosszmájú szóbeszédtől, a kiátkozástól, vagy a társadalmi-gazdasági szankcióktól tartva látogatták a misét. Vallási vezetőik fennhatóságát csak a templomon belül fogadták el. Magánéletükbe azonban nem tűrték az egyház beleszólását. A templomon kívül a saját tetszésük szerint kívántak élni. A vidéki és a városi zsidóság vallási szokásai igen eltérőek voltak. A vidéki zsidóság a 20. században is megőrizte vallási szokásait. Ehhez nagymértékben hozzájárult, hogy a katolikus vidéki társadalom, amelyhez integrálódtak, tiszteletben tartotta az eltérő vallásokat és azok rituáléját. A Rajna-vidéki és vesztfáliai katolikus falvakban például különösen igaz volt az, hogy a helyi közvélemény nem nézte jó szemmel a vallás iránti közömbösséget. A katolikusokhoz hasonlóan a zsidóktól is elvárták, hogy lojálisak legyenek a saját hitükhöz. Vidéken magasabb volt a templomba járók száma. A katolikus falvakban nem volt jellemző a városokban tapasztalt csökkenés. Ott a vasárnapi misén való részvétel (Sonntagspflicht) egészen az 1970-es évekig kötelezőnek számított. A helyi közösség tagjaiként a zsidóságra ugyanez a társadalmi nyomás nehezedett. A kisvárosokban már lazult a társadalmi elvárás. E-zekben már nem mindig tartottak rendszeres imádságot szombatonként. A legtöbb zsidó számára az istentisztelet legfontosabb része az azt követő Schwaetz, a zsinagóga kertjében folytatott beszélgetés volt. Visszaemlékezések sora tanúsítja, hogy számos izraelita számára a zsinagóga látogatása nem annyira vallási rituálét, mint inkább a társadalmi elvárásoknak való megfelelést jelentett. Nem egy katolikus faluban a zsidók a misén is részt vettek. Számtalan feljegyzés támasztja alá, hogy a katolikus ünnepek alkalmával sokszor ők is feldíszítették otthonaikat. Az is megesett, hogy a zsidó fiatalok szülői engedéllyel olyan rendszeresen látogatták a misét, hogy távolmaradásukkor a pap megfeddte őket, azt hívén, hogy keresztények. Előfordult, hogy magas rangú katolikus papok látogatásának tiszteletére rendezett felvonuláson a helybéliek „Zsidó vagyok, de tisztelem a püspököt is" - feliratú zászlót lengettek. A vallástól eltávolodott, néhány esetben antiklerikális városi zsidósággal szemben tehát a vidéki zsidóság homlokegyenest ellenkezően viszonyult a valláshoz. Kerülte a konfliktust katolikus szomszédaival, és messzemenően elfogadta a falu társadalmi normáit. A hagyományait őrző vidéki zsidóság igyekezett ellenállni az elsöprő erejű modernizációnak. A valóságban azonban a 19. század végétől a vidéki zsidó közösségben is meglazult a vallási előírások betartása. Ε folyamat az első világháború alatt és után tovább erősödött. A vallási előírások betartása három területen maradt fenn. Egyfelől az életszakaszokhoz kötődő rituálékban (körülmetélés, BarMicvó, házasság, temetés stb.). Másodsorban a különleges alkalmakhoz — főként a jeles ünnepekhez (Ros HáSáná, Jom Kippur stb.) — kötődő közös imádságok terén. Harmadrészt többségében a nők által uralt és irányított családi élet rituáléjában (pl. a sabbat és kóser étkezési szokások betartása terén). A szerzőpáros idézi Marion Kaplan megfigyelését, amely szerint a nők a császári időkben hagyománytisztelőbbek voltak a férfiaknál. Az elemzés írói szerint ez a vidéki nőkre még a weimari időkben is igaz maradt. A vidéki zsidók tehát betartották a vallás előírásait. A városokban élő zsidóság körében viszont — akik között sok volt a vegyes házasság — vagy elmaradt a Bár Micvá („a parancsolat fia" — a nagykorúvá válást kísérő szertartás a fiúk tizenhárom éves korában — B.K.), vagy általában protestáns „megfelelője", a konfirmáció váltotta fel. Sok városi zsidó döntött a zsidótörvények által szigorúan tiltott hamvasztás mellett, s csak a nagy ünnepek alkalmával látogatta a zsinagógát. Vidéken ugyanakkor még anyagi áldozatra is hajlandóak voltak annak érdekében, hogy az istentiszteletet megtartható legyen. Ahol nem volt ki a Minjan (a közösen imádkozó, tíz férfiből álló csoport, amelynek hiányában elmaradnak az istentisztelet bizonyos részletei — B.K.) ott az ún. Minjanleute-nak fizettek a részvételért. Az említett első két rituálé szorosan kötődött a falusi közösséghez, valamint a falvak vallási és társadalmi normáihoz. A zsidóság is része volt a falusi közösségnek, ahol a vallás és annak gyakorlása (a szokások betartása stb.) központi szerepet játszottak a társadalmi normák, az identitás és általában a társadalmi élet kialakulásában. A szerzőpáros a németországi 19. századi Dorfbürgertum két kisJohaegi közösségének ösz-