Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár; Miklós: Geschichte Ungarns (Ism.: Tokody Gyula) VI/1464

1470 TÖRTÉNETI IRODALOM ket, egységes képpé össze nem álló mozaikokat olvashatunk. Az őszirózsás forradalomról nem tudjuk meg, hogy voltaképpen miről is volt itt szó: demokratikus forradalomról, vagy valamiféle definiálhatatlan anarchiáról, amely végül a tanácsdiktatúrába torkollott? Mégpedig főleg azért, mert a „naiv, konfúzus, idealista" Károlyi Mihály, akit „bizonyára magukkal ragadtak az események", nem volt tudatában annak, hogy mit cselekszik, amikor „átadta a hatalmat a proletariátusnak". (355.) A Magyar Tanácsköztársaság esetében pedig a „Kun Béla 133 napja" című alfejezetben jóformán csak az országon belüli terrorról, a teljhatalmú és „kisebb kaliberű Leninnek" nevezett Kun Béláról, valamint az antant szövetségesek tétovázó magatartásáról kapunk némi tájékoztatást. A tétovázás Franciaországra nem vonatkozott. Vezetőik — Clemenceau és Pichon — „hajthatatlanok maradtak 'Lenin bűntársaival', egyúttal pedig a magyarokkal, a levert ellenséggel szemben". (362.) Nincs azonban arról szó, hogy 1919. június 28-ig az európai politika fő kérdése a versailles-i békeszerződés tető alá hozása és Németországra kényszerítése volt, s ez még a francia külpolitikát is óvatosságra intette, nem is szólva a kisebb, de ugyancsak közelebbről érintett szövetségesekről. Méginkább érdekelte volna az olvasót, hogy voltaképpen hol a helye a szerző szerint „Kun Béla 133 napjának" a magyar történelemben: a nagy „szégyenfoltok" között-e, vagy — éppen ellenkezőleg — a többi kudarcba fulladt, de nem indokolatlan, tetteiben és későbbi hatásában, megítélésében ellentmondásos, múltunkból azonban ki nem törölhető szociális és nemzeti felkelések, vérbe fojtott forradalmak között? Kérdések, amelyekre — Molnár Miklós mentségére szolgáljon — a magyar történetírás máig nem tudott általánosan elfogadott válaszokat adni. Szemben az 1918-19-es forradalmakról írottakkal, a Horthy-rendszer történelmi szerepének interpretációja — szerintem — alig ad vitára okot. A rendszer jellegét tekintve Molnár Miklós elhatárolja magát a „fasiszta, félfasiszta, nacionalista, antiszemita, félfeudális", de még az „autoriter és az archaikus" címkéktől is, de elismeri, hogy a „rezsim bizonyos vonásai elősegítették az ilyen elmarasztaló ítéletek" létrejöttét. A téma tárgyalása során aztán kiderül, hogy ezekre a „bizonyos vonásokra" a nacionalista, az antiszemita és az autoriter jelző olyannyira ráillenek, hogy maga is használja azokat. A legtalálóbbnak azonban — s ebben talán egyet is lehet érteni vele — az „ultrakonzervatív" jelzőt találja, amely — legalábbis 1920-tól az 1944-es bukásig — a leginkább kifejezi a rendszer ideológiai-politikai lényegét. A „reakciós ideológiát" és az antidemokratikus vonásokat, amelyek összefoglalóan azt jelentették, hogy „ha a városok nem is, a vidék a csendőrség vasmarkában volt, a falu szociális struktúrája mozdíthatatlan maradt, a választási szisztéma pedig gyakorlatilag kizárta a demokratikus hatalomváltást". Ezt az ultrakonzervatív rendszert összevetve az olasz fasizmussal, a szerző arra a következtetésre jut, hogy annak „kevés köze volt Mussolini populista és korporációs rendszeréhez, amely különben nem volt antiszemita". (367-368.) A nácizmussal kapcsolatban nem kerül sor hasonló összehasonlításra, ám ez mitsem változtat azon, hogy a Horthy-rendszernek ha nem is a jellegére, de történelmi szerepének alakulására a náci Német Birodalom 1933-tól egyre nagyobb és egyre deformálóbb hatást gyakorolt. Molnár Miklós szerint „a magyar politika és társadalom Horthy hatalomra kerülését követően három szakaszon ment keresztül: a Bethlen alatti konszolidáció fázisán, a Hitlerhez pártolás és végül a vele való összekapcsolódás időszakán, amely 1938-tól a háborúhoz és az összeomláshoz vezetett". (399.) A Hitlerhez pártolás már Gömbös idején is kimutatható, az Anschlusstól kezdve azonban már a magyar politika lényege a „Németországhoz fűződő kapcsolatok erősítése volt, abban a reményben, hogy német segítséggel el lehet érni a trianoni szerződés revízióját". (387.) Ez az alkalmazkodási politika az „állami antiszemitizmus" rendkívüli megerősödéséhez vezetett, amely elsősorban az újabb és újabb zsidóellenes törvényekben, végül a magyar zsidóság — s részben a cigányság — deportálásában való aktív részvételben, sőt a nyilas uralom alatt — főleg Budapesten — a zsidók elleni véres pogromokban nyilvánult meg. De maga a második világháborúba lépés is tulajdonképpen ennek a Németországgal való együttműködési készségnek a bizonyítéka, amelynek a hatalmas emberveszteségekhez, a nem kevésbé hatalmas gazdasági pusztuláshoz, Magyarország német megszállásához, majd fél éven át hadszíntérré válásához és a teljes összeomláshoz vezető következménye általánosan ismert. Az igazsághoz, a történetírói objektivitáshoz azonban annak elismerése is hozzátartozik, hogy — miként a könyv adatai és megállapításai is bizonyítják — a Horthy-rendszer —- ultrakonzervatív jellege és országvesztésig eljutó ultranacionalizmusa ellenére — meg tudott birkózni azokkal az óriási nehézségekkel, amelyeket a trianoni béke okozott a „megkisebbített Magyarországnak". (371.) Ebben a „negyed évszázadban az iparosítás, továbbá az építészet, valamint az egészség- és az oktatásügy terén elért eredmények vitték tovább a civilizációt... Az egy főre eső nemzeti jövedelem