Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár; Miklós: Geschichte Ungarns (Ism.: Tokody Gyula) VI/1464

TÖRTÉNETI IRODALOM 1469 teret sem politikai, sem társadalmi téren". (319.) Olyan időszakban tehát, amikor „Ausztriában, akárcsak egész Európában megnőtt az antiszemitizmus, Oroszországban, valamint Orosz-Lengyelországban pedig pogromokat hajtottak végre". Jórészt a toleranciával magyarázza a könyv a zsidóság nagyarányú asszimilációját is, „amely önkéntes és... példaszerű volt", s amelyet szívesen fogadtak az „etnikai és vallási kisebbségekkel telített" Magyarországon. Nem csupán azért, mert a „zsidó vállalkozók ipari, pénzügyi és kulturális élénkülést keltettek", hanem azért is, mert az elmagyarosodott zsidóság a városokban „ellensúlyt" képezett a „túlnyomórészt német származású polgársággal szemben". (318.) Itt jegyezném meg, hogy a társadalom struktúrájának és a politikai rendszernek a modernizálásában az egész kontinensen kiemelkedő jelentőségű ipari munkásság megszervezésében, a politikai munkásmozgalom létrehozásában és tevékenységében kiemelkedő érdekemet szereztek Magyarországon a német és a zsidó munkások, különösképpen pedig a zsidó értelmiségiek. Molnár Miklós ennek nyilván tudatában van, mégis elkerüli ezt a kérdést, alig-alig érinti a magyar munkásmozgalom történetét. Figyelemre méltó végül az az eszmefuttatás, amelyben Molnár Miklós arra a kérdésre keres választ — nyilvánvaló összefüggésben a nemzetiségi problémakörrel —, hogy képes lett volna-e a Monarchia a túlélésre, milyen feltételek esetén kerülhette volna tehát el Ausztria-Magyarország az 1918-as összeomlást. Központba természetesen a dualizmus föderalizmussá való átalakítását állítja, amit reális lehetőségnek tart, s ennek bizonyítékaként azt hozza fel, hogy az osztrák császárság nemzetiségei — a csehek, az elvileg a magyar királysághoz tartozó horvátok és a galíciai lengyelek kerülnek említésre — emigráns politikusaikkal ellentétben a háború végéig nem törekedtek az Ausztriától való elszakadásra. így-tehát a „föderatív megoldás járható út lett volna, talán egészen 1918-ig, de a háború előtt biztosra vehetően". Ehhez azonban szükség lett volna „a magyar pozíció megváltoztatására". (345.) A „magyarok azonban minden trialista vagy föderalista tervet visszautasítottak", kormányaik elvetették azokat a törekvéseket, amelyek megkérdőjelezték „a magyar korona szuverenitását, a királyság területi integritását". Más szóval tehát „Magyarország miatt bukott meg a Monarchia átalakítása", hiszen nélküle csak egy „osztrák-cseh-dalmát-galíciai szövetségi állam" jöhetett volna létre. (348.) Molnár Miklós igyekszik érthetővé tenni a magyar uralkodó körök évszázadok óta képviselt álláspontját: „A magyar államférfiak — írja — nem tévedtek abban, hogy a föderalizáció minden körül-I mények között a történelmi Magyarország dezintegrációját eredményezte volna. Ausztria az évszázadok során részenként tevődött össze és alakult birodalommá. Államok és provinciák — a Habs-i burg-ház örökös tartományai, Csehország, az itáliai, dalmáciai, galíciai, bukovinai hódítások — képezték mozaikszerűen ezt a birodalmat és adták meg szupranacionális karakterét a bécsi udvar közös uralma alatt. Ezzel szemben Magyarország — bár nemzeti szempontból szintén mozaikszerű képződmény volt — a korona által ezer éven át összefogott egységet jelentett, amelyről lemondani kétségtelenül nagyvonalú, de öngyilkos, a történelemben precedens nélküli cselekedet lett volna". Ám azt is meg kell állapítani — teszi hozzá —, hogy a nemzetiségek „megoldatlan problémájának a halasztgatása évtizedről évtizedre hasonlóképpen önpusztítást jelentett." (348-349.) Ez az álláspont azonban, amely egyébként az osztrák történetírásban is megtalálható, s amely szerint — mint láttuk — a Monarchia összeomlásáért Magyarországot, közelebbről a magyar nemzetiségi politikát terheli a történelmi felelősség, szerintem elfogadhatatlan. A nemzetiségi ellentéteket, különösen az osztrák-cseh ellentéteket az osztrák császári kormányok sem tudták megoldani, bármennyire „kedvezőbb" volt is a Habsburg birodalom történelmileg kialakult hatalmi struktúrája. Az lehet, hogy a Lajtán túl élő nemzetiségek az első világháború végéig „nem törekedtek az Ausztriától való elszakadásra", de ez a Magyarországon élő nemzetiségekről is elmondható. A Monarchia összeomlását elsődlegesen a központi hatalmak katonai veresége okozta, másodlagosan az uralkodó és elnyomott nemzeteket egyaránt magukkal ragadó háborúellenesség, amely szociális és nemzeti mozgalmakba és forradalmakba csapott át. A diplomáciai akcióknak, amelyekre egyébként a könyv — nagyon helyesen — szintén figyelmet fordít, ezekben a hatalmas történelmi eseményekben csupán alárendelt szerep jutott. Az 1918-19-es forradalmakra szánt mintegy 11 oldalon Molnár Miklós csupán néhány főbb eseményről és vezetőről — főleg persze Károlyi Mihályról és Kun Béláról — ad rövid tájékoztatást. Azokra a változásokra, vagy inkább kísérletekre vonatkozóan, amelyek a politikai rendszer demokratizálására, vagy éppen diktatúrává alakítására, valamint a társadalmi struktúra modernizálására (földreformra például), illetve szovjet mintájú szocializálására irányultak, legfeljebb csak töredéke-