Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár; Miklós: Geschichte Ungarns (Ism.: Tokody Gyula) VI/1464

1468 TÖRTÉNETI IRODALOM fejlődést mutató számok mögött kettészakadt társadalom húzódott meg, amelyet egyfelől modernizmus és dinamizmus, másfelől elmaradottság, 'feudális' struktúrák megléte jellemzett" — szól az idevágó összefoglalás. Számos magyar nagyváros viszont (Temesvár, Arad, Pozsony, Nagyvárad) „az élen Budapesttel, elérte az európai városok nívóját". (321-323.) A viszonylag dinamikus gazdasági fejlődés azonban nemcsak „kettészakadt társadalommal", hanem ellentmondásos, a magyar politikai nemzet-koncepció megvalósítását erőltető, nacionalista töltetű belpolitikával is társult. Molnár Miklós már az előző korszakok tárgyalása során is — egészen a honfoglalásig visszamenően — ki-kitért a különböző nem magyar népek újabb és újabb, de nem nagymérvű betelepüléseire, és rámutatott arra, hogy e népek 1526 előtt nagyobb megrázkódtatások nélkül integrálódtak a magyar társadalomba. A török hódoltság, azt követően pedig a betelepítések következtében azonban — az 1784-87 között végrehajtott népszámlálás szerint — a 9,5 milliónyi magyarországi összlakosságon belül csak 5 millió volt a magyarok száma, a többi, immár csaknem 50%-ot kitevő 4,5 millió lakos különböző nemzetiségek — főleg románok, szlovákok, szerbek és németek — között oszlott meg. (217-218.) Ezért 1867 után — de tulajdonképpen már 1848-49-ben is — a magyar politika egyik legnehezebb feladata annak az ellentmondásnak a megoldása, vagy legalábbis eredményes kezelése lett, amely a magyar politikai nemzetállamiság és a soknemzetiségű társadalom között keletkezett. A magam részéről Molnár Miklós érdemei közé sorolom, hogy kellő objektivitással ismerteti a korabeli magyar nemzetiségpolitikai elveket és gyakorlatot. Ami az elveket illeti, Molnár Miklós „igen liberálisnak" és „szabadelvűnek" nevezi az 1868-as nemzetiségi törvényt, amely nem ismerte ugyan el a „nemzetiségek kollektív jogát a kulturális és szervezkedési autonómiára vonatkozóan", de „minden kaput megnyitott a diszkrimináció nélküli asszimiláció előtt", s akceptálta a „polgárok jogát az anyanyelvükön való képzéshez egészen a legmagasabb szintig". Nyugat-Európára utalva pedig azt írja, hogy az „egységes államnemzet elve, hasonlóan az iskolarendszer állam általi átvételéhez, megfelelt a kor felfogásának mind a monarchiákban, mind pedig a harmadik francia köztársaságban. Nyilvános breton iskola Franciaországban éppen úgy nem volt, mint francia iskola a Németország által megszállt Elzászban. A közigazgatás és a bíráskodás hivatalos nyelve mindenütt az uralkodó nemzet nyelve volt, kivételt e téren éppen Ausztria, részben Magyarország képezett." (314-315.) Molnár Miklós röviden arra is utal, hogy a nacionalizmus növekedése általános jelenség volt, s hogy „a magyar mellett a román és a szláv nacionalizmus is provokatív és ellenséges volt". (314.) De ez természetesen nem ad mentséget a magyar kormányok magyarosítási és nemzetiségeket sértő politikai gyakorlatára (a Bánffy-kormány és a Lex Apponyi kerül említésre), s a szerző bírálja azt a hibás nemzetiségpolitikai stratégiát is, amely — szerinte — ehhez a politikai gyakorlathoz vezetett. Mint írja: „a magyar liberálisok tévedése... a hosszú távú perspektívák téves felmérése" volt: egyfelől „a kisebbségek asszimilációját célul kitűzni egy olyan országban, amelyben ezek teszik ki a lakosság felét, irreális volt", másfelől pedig „a magyarosítás energikus módszereinek alkalmazása" e cél érdekében szükségszerűen „kontraproduktiv" volt és az „antagonizmusok elmélyüléséhez" vezetett. (315.) Az önkéntes asszimilációt azonban nem ítéli el Molnár Miklós, sőt — fejtegetéseiből érzékelhetően — a magyarság szempontjából nézve értékeket tartalmazó folyamatnak, az össztársadalmi fejlődés emeltyűjének tekinti azt. Mindenesetre a magyarországi németekre és zsidókra vonatkozó példáiból erre lehet következtetni. Ez a két kisebbség külön-külön alfejezetet kapott a könyvben, bizonyára azért, mert a többi nemzetiséggel szemben rájuk — a kisebb-nagyobb konfliktusok ellenére — évszázadok óta jellemző volt a magyarsággal való együttműködési készség, s ez nem változott az Osztrák-Magyar Monarchia idején sem. Alapvető érdekeiknek megfelelt a Habsburg Monarchia dualista formája is, az elszakadás az ő esetükben nem jöhetett szóba, a modernizációban betöltött aktív és élenjáró szerepük révén pedig a magyar társadalom meghatározó, s túlnyomó részt megbecsült rétegeihez számítottak. A könyvben foglaltak szerint hazánkban „a gyári munkásság, a városi középosztály, a tudomány és a művészet... egyik döntő elemét a németek, illetve a német származású magyarok képezték." (316.) Azt is megtudhatjuk azonban, hogy a gyors asszimilációban az erőltetett magyarosítási politikának is szerepe volt, s hogy ez magyarázza a századforduló táján — főleg Dél-Magyarországon — a „német nemzeti mozgalom" fellépését. (317.) A Németország és Ausztria felől jövő pángermán agitáció hatását nem említi. A zsidósággal kapcsolatban a szerző elsősorban azt hangsúlyozza, hogy a feszültségek és kisebb konfliktusok ellenére a „kettős monarchia 50 éve során a békés együttélés a legszebb reményekre feljogosító toleranciához vezetett... az antiszemitizmus az első világháborúig nem nyert