Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Zala megye archontológiája (Ism.: Bariska István) VI/1459

1462 TÖRTÉNETI IRODALOM változásokat. A II. József-kori reformokban nem a rövid idejűség, hanem az archontológiai szempontból megváltozott érték az irányadó. A címtári adatok között felsorolt — ennélfogva a megyerendszer archontológiai listájába beolvasztott — főispánról csak a jegyzetben derül ki, hogy valójában zágrábi kerületi főispán (247.), a névtárban pedig kerületi főispánként szerepel (379.). A tanulmányban példának okáért külön kis fejezet szól arról, hogy a zalai járásokat miként osztották tovább a József-korban kerületekre. A címtárban még csak kísérlet sem történt arra, hogy az alszolgabírák közt felosztott kerületek élén álló szolgabírákat megjelenítsük. Ott 1786-1790 között címtári hiátust érzékel az olvasó. Azaz nem egyszerű korszak ez. Éppen azért minden további megyei archontológia számára eldöntendő, hogy miként jelenítse meg a II. József korában járási és kerületi szinten megfogható megyét. A zágrábi kerületbe olvasztott Zala megye önállósága eltűnt ugyan, de járásai kerületekre tagolódva megmaradtak. Megemlítem még, hogy az 51. oldal hetedik sorában 1787. október 4-e helyett valószínű 1786. október 4-e a helyes dátum. A reformkori Zala anyagát feldolgozó Molnár András voltaképpen szerencsésnek tartja, hogy a korszak (1790-1848) forrásbázisa meglehetős érintetlen fennmaradt. De kénytelen volt lemondani a tömegessé váló táblabírói kinevezések adatsoráról. Ugyanakkor érthető is, hiszen többségüknek ekkor már sem a közigazgatásban, sem az igazságszolgáltatásban nem volt érdemi szerepük. És persze ennek a korszaknak a listáit is megterhelte volna az alacsonyabb rangú szakszemélyzet nevének közlése. A Molnár-féle anyag igen jó példát ad arra is, hogy a kötet három részét együtt lehet értelmezni. így a tanulmány meggyőző módon érzékelteti ugyanazon korszak címtári adatait is. Mint ahogy a cím- és névtár is visszaigazolja a történeti elemzésben foglaltakat. Mindenekelőtt a megye új központi és járási tisztségviselőinek számszerű növekedését, a hierarchia, a feladat- és hatáskörök változatlanságát. Ezen belül azonban azt is bemutatja, hogy a királyi udvar rendeleti úton (1819, 1829, 1836,1842) miként akarta ellenőrzése alá vonni a zalai tisztújítást. Természetesen azt is, hogy a megye konzervatív, továbbá szabadelvű politikusai hogyan reagáltak önálló, tisztújítási statútumokkal (1819, 1825, 1831, 1834, 1837), illetve határozatokkal a királyi ill. helytartótanácsi rendeletekre. Vagy éppen miként szabotálták ezt. A tét nem volt kicsi. Ezt jól mutatja a reformkori zalai tisztikar rebellis alispánjainak sorsa, a főispáni helyettes vagy adminisztrátori rendszer bevezetése ill. a megyével rokonszenvező főispánok félreállítása. A hierarchia változatlanságának keretén belül tehát a tisztújításban még a magyar megyék között is önállóan gondolkodó, még a konzervatívok és szabadelvűek megosztottsága ellenére is afféle védekezve-megújító vármegye képe bontakozott ki. A neoabszolutizmus (1849-1860) „hosszú évtizedének" hivatalszervezete, hivatali beosztásai és munkakörei — ahogy azt Halász Imre megjegyezte — tulajdonképpen előzmény és folytatás nélküliek a magyarországi középfokú igazgatás- és hivataltörténetben. Nem véletlen, hogy itt for- ι rásként az osztrák „Gesamtstaat" sematizmusai, a zalai megyefőnöki iratok, továbbá a MOL D szekciójában található „Landes-Commission für Personalangenheiten '' jöhettek számba. Jellegüknél fogva azonban épp a tisztviselői mobilitás és fluktuáció hiányzik ezekben a forrásokban. A csak a felsőbb tisztviselők nevének és hivatalának publikálására hivatkozó közlési elv már itt is érvényesül, végig vitelére a legújabb korban is rákényszerültek a szerkesztők. Személy szerint is hívei vagyunk az ábrázolásnak, így a tanulmányban közölt Bach korszakbeli megyei igazgatási rendszer, valamint az 1848 előtt és az 1849 után működő hivatali rendszer (99-101.) táblázatos ábrázolásának. Nem volt könnyű a polgári korszak közvetlen előzményének, a provizóriumnak (1861-1872), valamint magának a polgári korszaknak az adatait (1872—1950) sem összeállítani. A német ismeri a Beamtenstaat (hivatalnokállam) fogalmát. Ezt ugyan a magyarországi államfejlődésre nem alkalmazzák, de a polgári kori, hivatalnoki rendszer etatista fejlődésének itt is megvan ez a tendenciája. Az archontológia készítői ezzel a tendenciával szembesültek, amikor a hirtelen felduzzadt hivatalnoki kar adatait dolgozták fel. Hivatalok, beosztások, funkciók, nevek szaporodtak fel, váltak az állam, a megye, a járások közti hatáskörmegosztás részévé. Ezekre a „naprakész" kinevezési-megszűnési adatokra is csak áttételekkel és áttételes módon lehetett szert tenni. Az egyik leghosszabb korszak összefoglalása Foki Ibolyának (1861-1910) jutott, aki egyébként kitűnően oldotta meg a feladatát. Foki Ibolya utal már arra a problémára, amit a polgári kor jelenségének tartunk. Arra nevezetesen, hogy a polgári állam és a megye közti hatásköri küzdelemben szinte „elfogyott" a választott tisztviselőség. Csak helyeselni lehet azokat az „állami" kivételeket (pl. főispán, főispán által kinevezettek), amelyek ennek ellenére helyet kaptak a középszintű, megyei archontológiában. Ugyanakkor a folyamatosság elvét alkalmazták azokban az „átjárható" esetekben, amikor a választott hivatalnok kinevezetté vált (pl. tiszti orvosok, főorvosok). Mindenképpen fel kell figyelni arra, hogy ez a zalai kutatás egyfajta mintát is közvetít a majdan elkészülő, megyei archontológiák