Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Schorske; Carl E.: A bécsi századvég (Ism.: Bartus Sándor) VI/1448

1450 TÖRTÉNETI IRODALOM meghozta a vágyott érvényesülést a társadalmi tereken is (1902-ben kinevezték a bécsi egyetem magántanárává), addig a következő tanulmányban Gustav Klimt sikeresen induló festőművészi pályája az átmeneti társadalmi elismerés ellenére a közélettel való konfrontáció következtében (szintén átmeneti) kudarccal végződött. Az anyagilag sikeres polgári családból származó Klimt 1890-re a Ring épületeinek vezető díszítő festője (Császár-díj 1894-ben). A megbízói réteg válsága azonban őt is új útra térítette, aminek következtében az 1897-ben induló szecesszió egyik alapítója lett. Ε művészeti irányzat célja (A kornak a maga művészetét, a művészetnek a maga szabadságát), a kultúra megszabadítása az előző generáció értékítéleteitől. A modern igazságok kimondásával, a modern ember arcának ábrázolásával végső soron menedéket is kívánt nyújtani a modern élet (Freud által is vizsgált) szorongásai elől. Az Egyetem számára készített három festményén (Filozófia 1900., Orvostudomány, 1901., Jogtudomány, 1904.) bontakoztak ki eme stílus új jelei. A szecessziót kezdetben a hivatalos kormánypolitika (Kroeber-kormány) is támogatta, segítséget remélve a társadalmi megosztottság felszámolásában egyesítő hatásától. A festmények által a tudományos életben és a felső társadalmi körökben kiváltott viták során a hivatalos kultúrpolitika még megvédte, de nyilvánvaló megosztó volta miatt már nem nevezték ki a Művészeti Akadémia professzorává. Ennek is következménye Klimt esetében a közélettől való elfordulás, ami átmenetileg az esztétikai absztrakció és a társadalmi rezignáció világába vezetett. A visszatérést az évtized második felében a szecesszió konvencionálissá válása tette lehetővé számára. Ennek során a kertvárosba kiköltöző nagypolgárság „kertjeinek" és villáinak művészi szintű berendezését felvállaló képző- és iparművészeti irányzatnak lett vezető személyisége. A harmadik részben Schorske először a bécsi liberális gondolkodás felépülésének és kritikájának irodalmi változásait elemzi a kertnek, mint szimbólumnak a változásain keresztül. Kiindulópontja Adalbert Stifter 1857-ben megjelent Nyárutó című regénye, melyben egy olyan kert megalkotásának lehetünk tanúi, ahol a szabadság és rend egymást feltételezik. Az általános szabadság elengedhetetlen feltétele továbbá az erkölcsi szabadság is, mely csak 'kimúvelődés' útján érhető el. A polgárrá fejlődés egyéni útja tehát az anyagi biztonság megszerzése után a szellemi függetlenség elérése (tudás + művészet). Ilyen eszményi polgárrá (Stifter szerint) azonban csak a politikának és hatalomnak hátat fordító, gyakorlati tevékenységet végző, tudását gyarapító egyén lehet. A tudomány és művészetek műveléséhez kapcsolódik a természet iránti vonzódás is, mely által megteremthető az egyén számára lakható ideális tér, a 'kert' is. Ε folyamat következményeként azonban a polgár mindinkább az értékek megőrzőjévé (teremőr), semmint a kor alakítójává (teremtő) válik. Ezt követően Ferdinand von Saar művei alapján már az 1890-es évekre végbemenő szociális mobilitás következményeinek ismertetése következik. Saar írásaiból kitűnik, a művészet és kultúra az elit számára mindinkább a felkapaszkodás eszközévé vált, aminek eredményeként a polgárság ι új generációi, anyagi biztonságuk és kulturális függetlenségüket megteremtve elvesztették kapcsolatukat a társadalommal. Nem saját osztályuktól idegenedtek el, hanem osztályukkal együtt az egész társadalommal való kapcsolatuk vált céltalanná és értelmetlenné (269.). Ezt az állapotbírálatot Hugo von Hofmannsthal irodalmi munkáiban már a kiút keresése váltja fel. Hofmannsthal szerint a bécsi polgári elitnek a művészet és tudomány világa már nem biztosíthatja a korábbi menekülési lehetőséget a közönséges sorstól, ezért a továbbiakban nem is építhet segítségükkel falat a társadalmi-válság (az igazság) elé. A művészetek iránti érzékiséget a társadalom iránti érzékenységnek kell felváltania, aminek során a művésznek vállalnia kell a korábban elutasított személyes felelősséget is. Az irodalomban ehhez a líra már nem biztosít megfelelő formát. A társadalmi valóság leíráshoz, az aktív cselekvéshez a keretet a dráma adhatja meg, mivel csak ez alkalmas a fennálló társadalmi problémák elleni küzdelemre. Általa juthat el az irodalom az ideális társadalmi képtől a társadalmi bajok feltárásának és megoldásának kereséséig. Ezzel szemben a festészetben és zenében megjelenő új irányzatok már nem a fennálló rend javítását, hanem annak elutasítást teszik központi elemükké. Ennek oka, hogy a szecesszió a századfordulót követően egyre inkább eltávolodott az eredeti célként megfogalmazott igazságkereséstől, s a polgárság kert életformájának (fizikai értelemben is egyre inkább kiköltöznek Ringről a kertvárosokba) mindennapjait igyekezett lakhatóbbá tenni. Ezzel a historizmus elleni lázadását, a modern igazság keresését, a mindennapok életének művészettel való átszövése váltotta fel. Ε tendencia betetőzésének tekinthető az 1908-as Kunstschau, mely már környezetével is a kert tökéletességét igyekezett kifejezésre juttatni. Ε tárlaton tűnik fel Oscar Kokoschka. Festményeivel e kert (az utópizmus) tagadását fogalmazza meg, s céljává a kert látszólagos szépségeinek szétszakítása válik az igazság nevében, melyhez az eszközt az absztrakttól a konkrét karakter felé fordulás adja. A rajztanárnak készülő fiatalember számára az iparművészeti iskola lehetőséget teremtett a kísérletezés során saját szemléletének