Századok – 2001

KÖZLEMÉNYEK - Kenyeres István: A végvárak uradalmainak igazgatása és gazdálkodása a 16. században VI/1349

1402 KENYERES ISTVÁN beleszámoltak a zsoldösszegbe, így valamilyen módon valamennyi végváruradalom hozzájárult a katonaság fizetéséhez. Összegzés Összegzésként elmondhatjuk, hogy a kamarai uradalmak fő bevételeit a helyi állami jövedelmek képezték, amelyek közül a legjelentősebb szerepet a tized játszotta, de a rovásadó és a harmincad is számottevő volt, a földesúri jövedelmek viszont alig tették ki a bevételek harmadát. A kiadások döntő hányada a végvárrendszer fenntartását szolgálta, tulajdonképpen a működési költségeken felüli valamennyi bevételt a katonaság ellátására fordították. Ez a rendszer, amely a tizedbérletek kizárólagosságára volt alapozva, a 16. század második felében jelentős szerepet játszott a végvárrendszer fenntartásában, hatalmas apparátust mozgatott meg, amely a jövedelmek kezelését úgy ahogy el tudta végezni. Ebben a rendszerben az uradalmak számára nem nyílt lehetőség korszerű majorgazdálkodásra vagy kereskedelmi tevékenységre, a fő cél a minél nagyobb — elsősorban termény — bevételek elérése volt. Ezért ragaszkodtak több helyen a tized természetben történő behajtásához, illetve csak olyan helyeken engedték a tizedek megváltását, ahol nem nyílt lehetőség a beszedésükre. Ezzel a módszerrel a katonaság — legalábbis a német zsoldosok esetében — alapellátását, a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen termékeket sikerült biztosítani. Az elsődleges cél a katonaság ellátása volt, ezt az uradalmak többé-kevésbé teljesítették is, ugyanakkor tervszerű gazdálkodásra nem nyílt lehetőség, az uradalmak csupán mint jövedelem-kezelő egységek működtek. Ugyanakkor a katonaság, mint állandó felvevőpiac minden bizonnyal stimulálólag hatott a mind az uradalom, mind pedig a végvár környezetében fekvő területek gazdaságára. A végvárak uradalmai igen jelentős bevételekkel rendelkeztek a kocsmáitatásból (educilláció), amelynek döntő részét a katonaság részére , kimért bor ára tette ki, ugyanez mondható el a gabonakiadásokról, főként a búza és a zab esetében, amelynek szintén legjelentősebb fogyasztója a katonaság volt. A katonaság állandó jelenléte tehát egyúttal állandó felvevő-piacot jelentett, és ez az oka annak, hogy egyes végvárak uradalmi bevételei többnyire meghaladták a hasonló kaliberű, ám nem a végvárrendszer első vonalában elhelyzekedő (vagy pedig nem is végvárként funkcionáló) magánföldesúri várbirtokokét. A nagyszámú katonaság, amelynek húsellátását az uradalmak csak elenyésző mértékben voltak képesek fedezni (ennek oka a feudális jövedelem-rendszerben keresendő) állandó felvevőpiacot jelentett a magyarországi és a hódoltsági kereskedők, tőzsérek, kereskedelmi tevékenységet folytató nemesek számára. A várbirtokok gazdálkodásáról fentebb írtak alapján, kiegészítve a kora újkori város- és kereskedelemtörténet eredményeivel, egy másik általános következtetés levonása is megkockáztatható. Amennyiben végigtekintünk azon, hogy az ország lakosai közül ki milyen mértékben járult hozzá a török elleni védelemhez, megállapíthatjuk, hogy a jobbágyok és mezővárosi polgárok az állami hadiadó fizetése, gratuitus labor megváltása vagy teljesítése, illetve a szabad királyi városok polgársága pedig taxájuk fizetése révén jelentős szerepet vállaltak a védelmi költségek előteremtésében. Emellett több várhoz utaltak kereskedelmi vámokat,