Századok – 2001
KÖZLEMÉNYEK - Bodnár Erzsébet: A krími háború (1853-1856) Előzmények és diplomáciai csatározások I/135
A KRÍMI HÁBORÚ (1853-1856) 137 állam Törökországra terhelve jelenítette meg, s erre a célra minden diplomáciai fegyvert bevetettek. Orosz részről V Tyitovon, a konstantinápolyi nagyköveten keresztül követelték a status quo helyreállítását Palesztinában, amely alapján természetesen az ortodox egyház kapott volna meghatározó szerepet a térségben. Francia részről a francia követ, Charles La Valette is gyakran megfordult Konstantinápolyban. A török kormányzat hol egyik, hol másik oldalnak igyekezett megfelelni, ingadozott, lavírozott, de egyre érezhetőbb volt a francia befolyás erősödése. 1852 végén a cár a következőket írta kedvelt hercegének, I. Paszkevicsnek: „a franciák befolyása jelentősen megnövekedett, s valószínű ez háborúhoz vezethet."6 I. Miklós részletesen arról is beszámolt, hogyha háborúba lép Oroszország, milyen alakulatokat fog bevetni, bár abban reménykedett, a háború elkerülhető. A levél alapján a hadsereg bevetési terve átgondoltnak tűnik, s egyben azt is mutatja, hogy az oroszoknak konkrét és határozott elképzelésük volt a keleti kérdésben. Úgy látszik, I. Miklós komolyan vette a keleti kérdést, míg III. Napóleon a szent helyek vitájában csupán egy jó lehetőséget látott, amely révén Franciaország tovább erősíthetné nagyhatalmi pozícióját.7 A Palesztinában élő ortodox közösségek, s a Török Birodalomban élő keresztények védelmét is Oroszország már régóta (az 1774-es kücsük-kajnardzsi békében) magára vállalta, s azt több orosz-török háborúban a háborúkat lezáró békékben megerősítette. Az Oszmán Birodalomban a ortodox lakosság száma a 19. század közepére elérte a 12-14 millió főt.8 Természetesen I. Miklós szerette volna tovább növelni befolyását a térségben, s úgy tűnt, az európai események ehhez megfelelő, kedvező feltételeket nyújtanak Oroszország számára. Ekkor fejeződtek be az 1848-49-es forradalmak, amelyek leverésében Oroszország jelentős szerepet vállalt magára. I. Miklós úgy vélte, Franciaországot a belpolitikája köti le, és Anglia nélkül nem tesz határozott lépést. A két állam szövetségét az orosz uralkodó elképzelhetetlennek tartotta, s éppen ezért azt remélte, hogy a keleti kérdés rendezésében Angliával meg tud egyezni. Bár a Szent Szövetség már alig működött, az orosz cár 1849-ért cserében bízott Ausztria hálájában, valamint számított — Poroszországgal együtt — a szövetségére is. I. Miklós mindkét állam uralkodójával jó kapcsolatban állt, ami a levélváltásukból is kitűnik. I. Miklós bízott abban, hogy a keleti kérdés megoldásában az osztrákok segítő partnerei lesznek, s ez kezdetben igazolódni is látszott. Ugyanis a montenegrói felkelés idején, 1852 végén Ausztria és Oroszország együttesen követelték a Portától, hogy az állítsa le a térségben a felkelők elleni megtorló hadműveletét. Ausztria attól tartott, hogy a felkelés és a hadicselekmények a környező szláv államokra is átterjednek, sőt az osztrák birodalom szlávok lakta területeire is, ezért a montenegrói határa közelébe csapatokat vezényelt, majd 1853 elején rendkívüli küldetéssel Konstantinápolyba küldte Christian von Leiningen grófot is. Ausztria ekkor az Orosz Birodalom morális 6 In.: Zajoncskovszkij, A. M. 382-383. 7 Isztorija vnyesnyej polityiki Rosszii. Pervaja polovina 19.veka, Moszkva, 1995. 365. 8 Heller, Mihail: Áz Orosz Birodalom története, Budapest, 1996. 488. - Ormos Mária-Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren, Budapest, 1998. 108. - McCarthy, Justin: The Ottoman Turks, London, 1997. 196-197.
