Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Tóth István György: Hittérítés vallásszabadság nélkül. Olasz misszionáriusok és magyar nemesurak a 17. századi Magyarországon VI/1313
1330 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY Magyarországon a misszionáriusok valóban sokkal nehezebben találtak tanult doktorra vagy szereztek be gyógyszereket, de ez azért nem volt teljesen lehetetlen, a felvidéki nagyobb városokban működtek orvosok és patikák is. Giovanni Battista da Fiorentino konventuális ferences szerzetes, a magyarországi rendtartomány főnöke igen sokat betegeskedett, végül Magyarországon is halt meg. Betegségei igen részletes tüneteivel (véreset köpött, szívdobogása van, lábai megdagadtak stb.) hosszasan traktálta Francesco Ingolit, a Hitterjesztés Szent Kongregációja titkárát. A leveleiből azonban az is kitűnik, hogy ez a misszionárius mind orvost, mind orvosságot talált hazánkban, igaz, nem könnyen. 1638. májusában arról számolt be, hogy Ungváron nagyon megbetegedett, felvette az utolsó kenetet is és már a temetéséről intézkedett, meg is halt volna bizonyára, ha váratlanul fel nem tűnik ott egy orvos - aki aligha a beteg szerzetes miatt érkezett, hanem minden bizonnyal a vagyonos várúr és családja, a Homonnai Drugeth grófok hívására jött ide.39 Az orvosok nyomasztó hiánya miatt a katolikus missziók sikeréhez igen fontos volt, hogy a misszionáriusok hatásosan tudják gyógyítani a híveket. 1654-ben az erdélyi ferences misszió Rómába küldte Stefano a Lopara atyát, aki onnan egy Fra Francesco a Genova nevű olasz gyógyító laikus testvérrel tért meg. Fra Francesco, mint ezt Lopara a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosainak írt levelében kihangsúlyozta, hatásosan gyógyítja majd mind a szerzeteseket, mind pedig a katolikus hívőket, sőt az eretnekeket is, és ily módon fogja segíteni a hit terjedését.40 A misszionáriusok számos módszert ismertek a gyógyításra. Egy messzi földről jött gyógyítónak és a ládájából előhúzott üvegcséknek igen nagy lehetett a tekintélye, különösen, mivel a misszionáriusok jórészt a műveltség korabeli központjából, Itáliából jöttek, ahol az orvostudománynak sokévszázados hagyománya volt. A vásárokon a borbélyok és csontkovácsok ugyan ellátták a külső sérüléseket, de ők a test belsejébe nem láthattak, és ezért a belső bajokat és a lélek betegségeit — amelyekből akkor sem lehetett kevesebb, mint ma — nem kúrálhatták. Kétség nem fér hozzá, hogy (akár valós gyógymóddal, akár hatásos szuggeszcióval), de a misszionáriusok sok beteg számára gyógyulást, vagy legalábbis enyhülést hoztak, - különben az emberek nem fordultak volna hozzájuk újra és újra. Sok betegnél a bajnak nem szervi, hanem inkább lelki oka lehetett, de a valódi testi bajok esetén is mindjárt jobban érezte magát a páciens, ha hitt a gyógyulásában. Ebben a korban az egyetemet végzett főurak és analfabéta jobbágyok egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a betegség elsősorban Isten büntetése a bűneinkért, amelyre legjobb kúra a bűnbánat, a böjt és az ima - sok ragályra, mint pl. a pestisre, a korabeli orvostudomány nem is nagyon javasolhatott más gyógymódot.41 39 APF SOCG Vol. 80. Fol. 309. 40 Relationes 288., 297. 41 A misszionáriusok bizonyára sok, a gyakorlati tapasztalaton alapuló módszert ismertek a gyógyításra, és tudjuk, hogy a medálok és a szenteltvíz mellett alkamaztak egzotikus gyógyító füveket, köveket is. Ilyen volt pl. bezoárkő, amely valójában egy keleti kecskefaj gyomrában az emésztetlen anyagokból keletkező és fémesen-sejtelmesen csillogó megkövesedett csomó, ez Európa-szerte biztos hatású gyógyszernek számított ekkoriban. A jezsuita misszionáriusok pedig a saját — nem kis kritikával olvasandó — beszámolóik szerint nagy hatékonysággal gyógyítottak mind fogfájást
