Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Marczali Henrik: Emlékeim (Ism.: Ugrai János) V/1245

TÖRTÉNETI IRODALOM 1247 az újkori részeket ő is írta. Két kötetben elkészítette értekezését az 1790-91. évi országgyűlésről, alkotmánytörténeti összefoglalása jelent meg németül, angolul pedig a 18. századi magyar történelmet írta meg. Dalmáciában kutatott Árpád-kori források után, majd Törökországban folytatott vizsgálódásokat. Emellett folyamatosan publikált a Budapesti Szemlében, a Magyar Figyelőben, a Pester Lloydban, a Századokban. Ezekben az évtizedekben rengeteget dolgozott és utazott. Azonban külföldi és magyarországi munkavégzése mellett is végig részese volt a hazai, a kulturális életet jelentősen meghatározó, szívesen politizáló közéletnek. A fiatal tehetség Gyulai Pál, a Budapesti Szemle szerkesztője révén került kapcsolatba első meghatározó ismerőseivel, jóakaróival. így találkozott például az idős Arany Jánossal, illetve Görgey Artúrral is, akinek bevallotta, hogy sok olvasással gyógyult csak ki abból a meggyőződéséből, hogy az egykori hadvezér hazaáruló. De személyes ismerősének számított a korszak legtöbb kiváló tudósa és művésze, Jókai, Mikszáth, Beöthy Zsolt, Maróti Géza és a magyar büntetőtörvénykönyv atyja, a kissé hiú, mégis barátságos Csemegi Károly is gyakori látogatónak számított a Marczali-házban. Külföldi tanulmányútján ismerkedett meg a ragyogó műveltségű Pulszky Károllyal, aki hazatérésük után bevezette Marczalit édesapja, Pulszky Ferenc szalonjába. Ebben a kiváló közösségben a liberális neveltetésben részesült, Deák Ferencnek gyerekkorában kezet csókoló, ifjú történetíró kapcsolatba léphetett a magyar és a hazánkba látogató külföldi szabadelvű értelmiség legjelesebb képviselőivel. Néhány politikust, Grünwald Bélát, gróf Apponyi Albertet és Hódossy Imrét is barátjának nevezi memoárjában. Ennek ellenére a napi politikai szerepvállalástól igyekezett távol tartani magát, ez volt az oka, hogy nem fogadta el a Tisza Kálmánnal szembenálló mérsékelt ellenzék felkérését, hogy szekularizációs törekvéseiket alátámasztandó, az egyházi vagyon eredetéről írjon, de emiatt utasította vissza az uralkodó kitüntetését is. Ám a politikát, annak befolyását a nagy elővigyázatosság ellenére sem kerülhette el: már a II. József korának történetével kapcsolatos vállalkozása is érzékenyen érintette a legkülönbözőbb rétegek érdekeit Bécsben és Pesten egyaránt. Sem az uralkodó és környezete, sem a hazai nemesség, a kiegyezés pártján állók és a még a kiegyezést is elvető függetlenségiek, s főként az egyház nem örült a tárgyilagos monográfia megszületésének. Ezt követően pedig még frissebb események rekonstruálására vállalkozott. Az 1825 utáni magyar történelem, s azon belül a szabadságharc hadtörténetének külön feltérképezése sokakban még elevenen élő, megszépült emlékek megsértésével fenyegetett. Ε kérdéseket Marczali korában még nemcsak a kutatók feszegették, hanem a politikusok is előszeretettel értelmezték napi érdekeiknek megfelelően a kortörténeti problémákat. Egy hazánkban új kutatási módszerrel még közelebb került a közélethez: interjúkat készített a nagy időket és csatározásokat megélt politikusokkal. Első interjúalanya báró Vay Miklós volt, aki barátságosan fogadta, s szívesen beszélt Kossuthról, a szabadságharcról, majd az 1850-60-as évek történéseiről. De ugyanígy találkozott Bánffy Miklóssal, majd az „inkvizíciót" (Apponyi György nevezte így) egyre tudatosabban előkészítve Andrássy Gyulával és fiával, Szőgyény-Marich Lászlóval, Helfy Ignáccal, Apponyi Györggyel, Zichy Ferenccel, sőt, levélben Kossuthot is megkérdezte. Azonban amikor a Szapáry-kormány felváltására készülődtek barátai, s a Tisza István és Apponyi Albert közötti koalíció létrehozásán fáradoztak, az eddig a politikát csak szemlélő és esetenként elszenvedő Marczali Henrik tevékenyen is bekapcsolódott a küzdelmekbe. Őt bízták meg Apponyi meggyőzésével, amely biztató eredménnyel is zárult, de az akció másik fele, Tisza megnyerése kudarcot eredményezett. Később a kötelező polgári házasság régóta fontolgatott bevezetése kapcsán fejtette ki Marczali óvatos ellenérzéseit, mondván, hogy „nagy ugrás egyszerre" (220. o.). Mint írja, 1898 körül szembesült azzal, hogy az eddig a műveltségét ápoló, alkotmányát védelmező, Széchenyi, Eötvös és Deák nyomdokain haladó országot a „teljes ziláltság" (243. o.) jellemzi. Megdöbbenését fokozta egy törökországi beszélgetése, amelyen a francia követ sejtelmesen megjegyezte, hogy Európában egy nagy állam felbomlóban van, mire a történetíró naivul visszakérdezett - nem gondolván az általa mindvégig támogatott Monarchiára. A századforduló fejleményeiről első kézből tájékozódott, hiszen az akkori politikai elit legtöbb tagja személyesen ismerte és sokan meg is bíztak benne. A nemzetközi események alakulása is ismert volt előtte, hiszen a külföldi lapok és barátai is tájékoztatták a viharfelhők gyülekezéséről. Az utolsó békeévben Londonban konferencián vett részt, majd Párizsba utazott, s mindkét helyen tapasztalhatta az elkeserítő valóságot, a közelgő konfliktust. így sem a háború kitörése, sem pedig — mint a történelemben és a földrajzban egyaránt járatos szakembert — a hadilépések nem lepték meg. A háborút lélekben végig harcoló Marczali ugyan folytatta egyetemi előadásait és kutatásait, de tudományos tevékenységét szinte teljesen meghatározták a harci eredmények: a háború idején alkalmazandó gazdasági