Századok – 2001
TÖRTÉNETI IRODALOM - Marczali Henrik: Emlékeim (Ism.: Ugrai János) V/1245
1248 TÖRTÉNETI IRODALOM megoldásokról, valamint a lengyel, a román és az olasz történelemről írt a korábbiakhoz képest alacsonyabb nívójú tanulmányokat. Az 1920-as évek legvégén írt visszaemlékezés 1918-nál hirtelen befejezi az események tárgyalását, szubjektív értékelését. „Gazdag életet éltem, hálát adok érte a gondviselésnek. Következett a kor, melyben jól élt, ki jól rejtőzött." - írja Marczali Henrik (308. o.) Mi történt a tudományos szempontból elvileg ereje teljében lévő kutatóval, hogy szót sem veszteget az I. világháború utáni, változásokban és politikai küzdelmekben ugyancsak bővelkedő évtizedre? Miért látta jobbnak az addigi legjelesebb magyar történész a rejtőzködést? Ezekre a kérdésekre Gunst Péter utószó gyanánt írott, Marczali egész életét röviden összegző tanulmánya adja meg a választ. Olyan kirekesztésben, méltatlan bánásmódban részesült ugyanis Marczali, amelyről nem csodálkozhatunk, hogy nem kívánt beszámolni. Az 1910-es évek végén egyik napról a másikra kiszorult nemcsak a mértékadó közéletből, hanem szakmai körökben is persona non grata lett. A régi ellenség, a sikereire évtizedek óta irigykedő Ballagi Aladár kulcspozícióba került, az egyetem rektora lett, s összefogva a fajvédő professzorokkal, rögtön gondoskodott a történész gyors eltávolításáról. (Arra hivatkoztak, hogy a Tanácsköztársaság idején megtartotta a tényleges tevékenységgel nem járó tisztségét, a Levéltári Tanács elnöki címét, valamint Kun Béla melletti aktív propaganda kifejtésével vádolták meg alaptalanul.) Bár néhány kisebb jelentőségű dolgozat született még a '20-as években is a tollából, egyre inkább elszigetelődött és csaknem mindenkitől elfeledve, szűkös anyagi körülmények között élt - egészen 1940-ig. A háborús vereséget követően megváltozott a magyar politikai élet struktúrája, berendezkedése. Ebben az új szituációban a kiegyezés és a dualizmus következetes hívének számító, szabadelvű — se meggyőződését egyértelműen ki is nyilvánító — gondolkodókra, politikusokra egyre kevesebb szükség volt. Már a századforduló tájától érzékelhető az a radikalizálódási folyamat, amelynek során Marczalit és hasonlóan gondolkodó társait egyre inkább aulikusnak és a nemzeti ügy veszélyeztetőjének könyvelték el. Ez a tendencia tetőződött akkor, amikor felbomlott a Monarchia és a trianoni döntés megemészthetetlen sokként hatott a közvéleményre, amely előtt a „régi ügy" képviselői lejáratódtak. Ez az oka annak is, hogy Marczali életében 1898 körül akár a tudományos kutatás rovására is egyre hangsúlyosabbá vált a közügyekkel foglalkozás, majd a bethleni konszolidációként emlegetett időkben már egyáltalán nem adtak a véleményére. Ez a magyarázat két másik jelenséggel együtt válik teljessé. Egyrészt nagy szerepe volt Marczali ellehetetlenülésében zsidó származásának, másrészt pedig a sikereiből következő szakmai féltékenységnek. Mindkettőre utal a visszaemlékezések során, jórészt ezekre vezeti vissza nemcsak a Ballagival, hanem a Pauler Gyulával való, fokozódó ellentétét is. Leíija, hogy már a doktori védésén megtapasztalhatta Kerékgyártó Árpádnak köszönhetően azt az irigységet, amellyel később oly sokszor szembesülni kényszerült. Zsidó származásának hátrányaival is tisztában volt, jelentős késedelmet szenvedett például egyetemi kinevezése, mert ellenállt a Fraknói Vilmos által is ösztönzött áttérésnek. De az emlékiratok között külön fejezetben tárgyalt nagy perét is döntően az antiszemita lapok indukálták: azzal gyanúsították igaztalanul, hogy egy doktori szigorlaton előre megbeszélt kérdéseket tett fel a szintén zsidó vizsgázónak. Mindezek alapján még szerencsésnek is érezhette magát a megtört, magányos öregember, hogy amíg élt, az akadémiai tagok mentesültek a zsidótörvények hatálya alól. Az ismertetett kötetben tehát egyrészt egy — ahogy Gunst Péter fogalmaz — kivételes tehetségű és kivételes korban élő szaktekintély életéről olvashatunk úgy, hogy nemcsak tudományos kibontakozásáról és magánéletéről nyerhetünk képet, hanem élvezhető stílusban, néhol sajátos humorát is csillogtatva bepillantást enged ennek a kivételes, színes és zaklatott kornak a viszonyaiba is. Másrészt az emlékek közé becsempészett, néhol fanyar, néhol elkeseredett megjegyzések és főként a zárótanulmány segítségével elgondolkodhatunk azon is, hogy miért mellőzték élete utolsó negyedében a magyar történettudomány addigi legjelentősebb művelőjét, Szekfű Gyula, Hóman Bálint, Tóth Zoltán, Hajnal István és Domanovszky Sándor tanárát. Ugrai János
