Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Marczali Henrik: Emlékeim (Ism.: Ugrai János) V/1245

1246 TÖRTÉNETI IRODALOM olvasó kerek képet alakíthat ki magában a marcali rabbi fiának jobbára olvasással töltött, de a vidéki élet összes örömével is színesített gyermeki éveiről. Iskolai beavatkozás nélkül tanult meg olvasni nemcsak magyarul, hanem németül, héberül és latinul is. A néhány csínytevés és a „szé­gyenletes" zongoratanulás ellenére is csodagyereknek számított — rendkívüli képességekkel és rendkívüli érdeklődéssel. Bár hangsúlyozza, hogy szüleivel mindig szoros, meleg viszony kötötte össze, édesapjáról külön szeretettel, részletesen ír. Nemcsak azért, mert döntő része volt a későbbi történetíró szabad, durva kötöttségektől mentes, Rousseau és Pestalozzi felfogásán alapuló nevelé­sében, hanem azért is, mert Morgenstern Mihály „tudatosan lépett át egyik kulturális fokról a másikra" (21. o.) és ezzel az erkölcsiek mellett megteremtette fiának a fejlődéshez szükséges kul­turális feltételeket is. Apja belátásának köszönhetően mindössze egy évig járt a bencések rideg, szigorúan fegyelmezett győri főgimnáziumába, ahonnan a szabadabb Pápára mehetett. Felhőtlen ifjúsága után, érett felnőttként alapított családot, egyik magántanítványának testvérét vette fele­ségül. A tíz évvel fiatalabb asszonnyal és két gyermekükkel békés boldogságban, különösebb vi­szálykodás nélkül éltek. Noha Marczali azt írja magáról, hogy sohasem volt társasági ember, rend­szeresen találkoztak barátaikkal, szívesen és gyakran fogadtak vendégeket, s az egyszerű, a feles­leges pompát nélkülöző, szellemes összejöveteleknek nem volt az ellensége. Tudományos karrieije lényegében az egyetemen kezdődött, hiszen mindössze tizennégy éves volt, amikor Pestre került és Horváth Cyrill, Greguss Ágost, Ribáry Ferenc, Hunfalvy János, Ke­rékgyártó Árpád, Horváth Árpád óráit hallgathatta. A lelkes, magát tanításból fenntartó, később ösztöndíjat is elnyert ifjú állandó vendég volt a Toldy Ferenc vezette egyetemi könyvtárban — egyszer úgy érte el a végkimerülés határát és lett rosszul, hogy négy napig olvasott alvás nélkül fűtetlen szobájában. A tartalmasan töltött egyetemi éveket követően a Tanárképző Intézet Heinrich Gusztáv és Kármán Mór nevével fémjelzett gyakorlóiskolájába került, ahol a kezdeti nehézségeket leküzdve kivívta a nála alig valamivel fiatalabb diákok tiszteletét. Csak tizennyolc éves volt, amikor — immár magyarosított néven — megjelentek első írásai a Budapesti Szemlében és a Természet­tudományi Közlönyben. Ez utóbbit az magyarázza, hogy eleinte leginkább a földrajz és a csillagászat iránt érdeklődött, s csak később koncentrált egyre inkább a történeti kérdésekre. „A földrajzi viszonyok befolyása Magyarország történetére" című doktori dolgozatában e két érdeklődési terü­letét kapcsolta össze sikeresen. A döntő, sorsát véglegesen a történelem felé irányító fordulat 1875-re tehető. Ekkor nyerte el Kármán közbenjárására Trefort Ágost minisztériumától azt a külföldi ösztöndíjat, melynek se­gítségével eljutott a történettudomány fellegvárába, Berlinbe. Mommsen, Nitzsch, Dühring, Waitz és Ranke előadásain, szemináriumain vett részt, megismerkedett a forrásokkal való szakszerű, itthon ismeretlen bánásmóddal, s közben folyton olvasott, kutatott. (Ranke ismeretségéről külön büszkeséggel ír Marczali, hiszen a nagy hírű tudós többször is fogadta otthonában a fiatal magyar kutatót.) Berlin után Párizsban, majd Oxfordban folytatta tanulmányait és kutatásait, majd haza­térését követően ismét diák módjára, szűkös fizetéséből kényszerült élni. Külföldi, „bőséges aratá­sát" itthon kamatoztatta, a távoli levéltárakban olvasott oklevelek általa készített regesztáit dol­gozta föl és kisebb résztanulmányok után megbízást kapott az Akadémiától az Árpád-kori magyar kútfőkről szóló dolgozat megírására, melyet végül a Salamon Ferenc, Pauler Gyula és Ipolyi Arnold alkotta bizottság érdemesnek talált a külön kötetben való kiadásra és a nagyvonalú honoráriumra. Az Akadémia következő megbízása a II. József-kori magyar történelem kutatása és megírása volt, amely roppant erőfeszítéseket követelt a szerzőtől. Az akkoriban csaknem teljesen ismeretlen kor­szak feltárásához csak az Országos Levéltárban sok ezer aktaköteget nézett át, de alapos vizsgá­lódásokat folytatott számos családi és egyházi gyűjteményben, sőt, dolgozhatott a bécsi udvari archívumban is, amely akkoriban különös privilégiumnak számított a magyar kutatók szemében — főleg, ha a Burgban nem szívesen tárgyalt II. József történetéről volt szó. A három kötetes monográfia szélesebb körben, külföldön is ismertté, elismertté tette Marczali nevét, bár idehaza tárgyilagos rendiség-kritikája miatt egyre többen bírálták a második és harmadik részt. További, fontos munkái (egyetemes történeti összefoglalás a reformációtól 1830-ig, „A legújabb kor történe­te", gróf Pálffy Miklós főkancellár emlékiratainak publikálása) mellett részt vett a forráskiadás hazai szabályainak kimunkálásában és a szemináriumok egyetemi bevezetésében. 1895-ben lett egyetemi tanár, majd az Akadémia levelező tagja. Ebben az évtizedben született életrajza Mária Teréziáról, a Szilágyi Sándor szerkesztette „A magyar nemzet története" című sorozatnak első két része (a honfoglalástól az Árpád-kor végéig) és a nyolcadik kötete (az 1711 és 1815 közötti időszakról). A századfordulón publikálta gróf Leiningen Károly levelezését és ekkor jelent meg szerkesztésében a tizenkét kötetes „Nagy Képes Világtól lénet". melynek hat darabját,

Next

/
Thumbnails
Contents