Századok – 2001
KÖZLEMÉNYEK - Szegedi Péter: "Futballvidékiség" a két háború között. A keleti régió V/1149
1178 SZEGEDI PÉTER van most sírás-rívás. Pedig nincs ok a síró abajgatásra. A vidék sikere nem a hanyatló labdarúgás jele. A futballsport újjáéledését, megújhodását jelentené, ha vidéki csapat vinné el a bajnokság pálmáját. A magyar futball dekadenciája — bármit írnak és mondanak Pesten — a pesti hármak szerepváltogatása bajnoki mezben. A Sabaria városából örömmel kell üdvözölni a vidék Bocskayjának szép és megérdemelt sikerét. Bravó Bocskay! Tempó Bocskay! Igen, bravózni és tempózni kell, mert a vidék sikere az ország nagy többségének diadala (kiemelések tőlem - Sz. P), Debrecen, Szeged, Pécs és Szombathely sportszótárából örökre ki kell törölni a sport-defetizmust: nem akarunk bajnokok lenni! Le kell vetkőzni ezt a sportszerűtlen mentalitást, amely alsórendűvé, méltatlanokká sorozza a vidék reprezentánsait. Akarni a bajnokságot, küzdeni, harcolni érte: ez az egyenrangúság, az igazi, hamisítatlan nemes vetélkedés valódi próbatétele. Nem akarunk bajnokok lenni - ez lemondás, komolytalan versengés: az obskúrus talmiak bizonysága. Ezért üzenjük szívvel tapsolva Debrecennek: Bravó Bocskay!"9 8 1931-ben a Bocskay — első vidéki egyesületként — részt vett a Középeurópai Kupában, majd az 1933/34-es bajnokságban — szintén először vidékiként — dobogós helyezést ért el. Ez viszont azt jelentette, hogy, ha meg nem is szűntek, de lényegesen lecsökkentek a fővárosi egyesületek elleni kirohanások. A Nemzeti Bajnokság bevezetésével pedig szinte teljesen békés mederbe terelődött a rivalizálás. Az ellenségkép fenntartása és a városok sportfinanszírozása A futball (különösen a professzionista) már a két világháború között is rendkívül költségigényes volt. Vidéken — Kelet-Magyarországon különösen — a sport néhány mecénásának mozgósítható tőkéje kevés volt ahhoz, hogy az egyesületek önfinanszírozóak legyenek. Mind Nyíregyházán, mind Debrecenben rájöttek arra, ha a városok közötti rossz „sportviszonyt" tudatosan fenntartják, illetve az eleve meglévő rivalizálást kivetítik a sportra, úgy nagyobb esélyük lehet arra, hogy a város vezetőitől — akik egyébként is sokszor nem kevés ellenszenvvel viseltettek a rivális település iránt — nagyobb támogatásra számíthatnak. Amikor 1924-ben a kerületi vezetőségből kimaradtak a nyíregyházi sportvezetők, a Nyírvidék így írt: „Az a ki nem mondott, de a debreceni sportemberekben — kik soha még felül nem emelkedtek clubjuk érdekein, egy-két vezető és a sportot a sportért szerető embert kivéve — benn élő ősi, engesztelhetetlen gyűlölet — aminek igaz, már nem sportbéli okai is vannak — arra készteti Debrecen elvakult sportembereit, hogy feláldozva a sportot mentsék clubjaikat, míg menthetők. [...] Most, amikor városunkban felépül a második pálya is, s tér fog nyílni a nemes vetélkedésre, amint sok mindenben rohamosan elhagyja Nyíregyháza a cívis várost, (kiemelések tőlem - Sz. P) úgy fogja otthagyni Debrecen sportját, a most már ereje tudatára ébredt szabolcsi sport. Győzni fog az igazi sportemberek vállvetett munkája!"99 Soha nem volt olyan szegény az ország és egyetlen város sem, hogy akár erejét meghaladóan költsön stadionépítésre, ha azzal egy (általában jobb helyzetben lévő) riválissal szembeni felsőbbrendűségét akarta bizonyítani. Amikor a le-98 Nyugati Újság, 1930. 12. 22. 99 Nyírvidék, 1924. 03. 11.
