Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Sipos Gábor: Az erdélyi református főkonzisztórium kialakulása 1668-1713 (-1736 (Ism.: Monok István) IV/1046

TÖRTÉNETI IRODALOM 1047 zetekben végzett napi munka elfoglaltsága miatt nem tudtak az egyháztörténettel, mint kutatási témával foglalkozni. A folyamatos lelkészhiány nem tette lehetővé az egyházak vezetőinek, hogy egyházon belülről kutatói állásokat különítsenek el, és tegyük hozzá, nem is nagyon volt jelentkező. Az egyházi felsőoktatás ugyanis nem tartozott éppen a legvonzóbbak közé, nem tudott távlatokat ajánlani a fiataloknak. Igaz az is, hogy — különösen Magyarországon — az egyházak sem tudtak élni azzal a lehetőséggel, hogy a világi értelmiség számos képzett, és az egyházakhoz közel álló tagjának feladatokat adjanak, lehetőséget biztosítsanak a kutatásban és az oktatásban. A világi felsőoktatási és kutatási intézmények kezdeményező lépéseit gyanakvással fogadták, és intézményi szinten csak elvétve alakult ki együttműködés. 1990 után az egyházak elzárkózása, magukba fordulása értelmetlen módon csak fokozódott. Erdélyben a magyarországinál mostohább körülmények között felnövekvő történeti érdeklődésű és szakmájú értelmiség még kevesebb lehetőséggel rendelkezett még akkor is, ha a történelmi ismeretek, a nemzet, a kisebb közösség, adott esetben egyház történetének kutatása és ápolása szükségességének tudata talán mindig élőbb és aktívabb volt a fiatalabb generációkban, mint másutt a magyarok lakta területeken. Az alapkutatások feltételeit megteremteni tudó világi intézményrendszer hiánya, a hivatalos tudománypolitika érdektelensége a magyar egyházak múltjának felmutatása iránt, illetve a gyakori ellenséges magatartás ebben a kérdésben az egyházakban kifejlesztette azt a védekezési módot, hogy a még náluk, tulajdonukban megmaradt történeti forrásanyagnak ne biztosítsanak nyilvánosságot, mert még az is elveszhet. A magukba zárkózó egyházak tagjai pedig az évtizedek folyamán — a napi munka állandó feladatokat adott, a kutatómunkának nem volt perspektívája, sokszor tilos volt — elfelejtették azokat az ismereteket, amelyek hiányában nem is képesek immár az mostani lehetőségekkel élni ezen a területen. A magyarországi korai újkorra vonatkozó egyháztörténeti kutatások sajátos módon — igaz magyarázhatóan — az irodalomtörténeti kutatásokhoz kötődtek inkább a 70-es, 80-as években. Részben ebből következően az egyházkormányzat, az egyházi intézmények története kimaradt az egyébként gazdagnak mondható forráskiadványokból, illetve az ezekre épülő feldolgozásokból. Az egyébként sokak által magas színvonalon művelt Erdély történeti kutatások sem fordítottak gondot az erdélyi egyházak történetének feltárására, általában az egyháztörténet a művelődéstörténeti fejezetek részeként került bemutatásra úgy, hogy érthető módon az iskolák, a könyvtárak, illetve a szellemi áramlatok története kerekedett ki tényleges egyháztörténet helyett. A Thököly- és a Rákóczi-kornak a modern történet- és irodalomtudományi eszközökkel való bemutatása felé komoly lépések történtek, az erdélyi világi kormányzattörténetnek pedig — Trócsányi Zsoltnak köszönhetően — sokáig használható kézikönyvei születtek. A korszak politikai-, művelődés-és irodalomtörténetének dokumentumai modern sorozatokban is napvilágot láttak, közülük talán a legfontosabbak Bethlen Miklós levelei, a consistorium leveles tára, illetve Wesselényi István naplója. A szerző, Sipos Gábor tehát nagyon jó érzékkel választott témát doktori értekezésének, amely most könyv formájában is napvilágot látott. Olyan időszakot választott kutatása területéül, amelynek története jól dokumentált, gazdag szakirodalommal bír, ugyanakkor a kiválasztott részterület elavult forráskiadványokkal, Dósa Elek (1863) és Pokoly József (1904) óta pedig gyakorlatilag csak Nagy Géza vázlatos áttekintésével közelíthető meg. Sipos Gábor most élt monopolhelyzetével, és a gondjaira bízott levéltár anyagát teljes egészében feltárva, az ottani anyagot budapesti és bécsi archívumi dokumentumokkal kiegészítette. Készen áll tehát — virtuálisan mindenképpen — az Erdélyi Főkonzisztórium adattára, elkészült története első fél évszázadának monográfiája is. A kritika megfogalmazása a könyvvel kapcsolatban nehéz, hiszen az a forrásanyag, amelyre épül, csak idézetek szintjén ismert (e kötetből), más egyházkerületből pedig nem áll rendelkezésünkre hasonló feldolgozás. Sipos Gábor más tanulmányait, forrásközleményeit ismerve azonban készséggel hiszünk állításainak. A doktori dolgozathoz képest a szerző kiegészítésekkel adta közre munkáját. Irt egy rövid fejezetet arról, hogy az Erdélyi Református Egyház most megismert kormányzati formája miként viszonyul a többi kálvinista kerülethez, illetve mi a helyzet e területen az evangélikus egyházban. Ez azonban csak előzetes vázlat lehetett, mivel a presbitériumok szervezésének folyamata sajnos nem ismert eléggé. Még a könyvben említett személyiségek — Szilvásújfalusi Anderkó Imre, Kanizsai Pálfi János, Tolnai Dali János vagy Medgyesi Pál — ilyen irányú tevékenysége sem feltárt, de főként a korai próbálkozásoktól az intézményesülésig tartó út mikéntje nem. Nem gondolom természetesen, hogy az egyházkormányzat egyházi és világi elemeinek történetét kellett volna Sipos Gábornak e könyvben megírnia — bár nagy nyeresége lenne egy ilyen monográfia a magyar tudománynak —, de mostani dolgozata ebből a szempontból nagyon a saját levéltárában maradt (erénye is persze ez a munkának!). A kívánatos fejezetnek legalább az erdélyi