Századok – 2001
TÖRTÉNETI IRODALOM - Sipos Gábor: Az erdélyi református főkonzisztórium kialakulása 1668-1713 (-1736 (Ism.: Monok István) IV/1046
1048 TÖRTÉNETI IRODALOM 1048 társegyházakra és a Tiszántúli Református Egyházkerületre ki kellene terjednie. Sejthetően a szerző is zavarban volt ezzel a kérdéssel kapcsolatban, hiszen az amúgy teljes szakirodalmi apparátusban hiába is keressük azokat a könyveket vagy tanulmányokat, amelyek akárcsak Miklós Ödön 1942-ben megjelent munkáját folytatnák. A kötet tagolása logikus, jól követhető. A dokumentumanyag maga adta persze ezt a periodizációt, és az sem meglepő, hogy az erdélyi politikatörténet sarokdátumaival megegyezőek a Főkonzisztórium históriájának időpontjai is. Az anyag fejezetekre tagolásával kapcsolatosan ki kell emelnem két, nagyon fontos szempontot, amelyet a jelölt következetesen követett, és amely nagyon fontos azon kutatók számára, akik ezt a monográfiát nem az egyházi intézmény történetének megismerése kedvéért veszik kézbe. Az egyik a korszak kiemelkedő egyéniségeinek életrajza, illetve a már más forrásokból ismert személyek biográfiájának, jellemrajzának kiegészítései. Csak utalásszerűén megemlítem, hogy Cserei Mihály kapcsán Zoványi Jenő lexikona — amely mégiscsak protestáns egyháztörténeti kézikönyv — sem említi egyházkormányzati tevékenységét. Cserei históriájának indulatai például némely helyen magyarázhatóak az egyházkormányzati hivatali ügyek kapcsán nyert információkkal (kívülállónak ma is sokszor megfejthetetlen a ma politikai szereplőinek egymás elleni indulata). Az a módszer tehát, amelyik a Fökonzisztórium történetének egyes korszakaiban az egyházi és világi politikai történések bemutatása után a tényleges egyházkormányzati tevékenységet és — nagyon helyesen — ettől elkülönítetten a hivatali működést, majd az egyházkormányzat személyiségeit különválasztva mutatja be, lehetővé teszi azt, hogy valaki figyelmesebben csak valamely kiválasztott szempont szerint olvasson: a Fökonzisztórium külső, belső története mellett az egyházkormányzat személyiségeire koncentráltan, vagy éppen gyűjteménytörténeti szempontból is létezik olvasata a könyvnek, és itt nem csupán a főkonzisztóriumi levéltárról szóló utolsó fejezetre gondolok, hanem az egyházkormányzati és hivatali működés ügyes különválasztására. Ez utóbbi a második, a tagolással kapcsolatban kiemelésre szánt mondandóm. A levéltáros iratrendezési szempontjai tehát ebben az esetben nagyon jól hasznosultak az anyag interpretációjában, és magában hordozzák az erdélyi hivatali írásbeliség története egy űjabb fejezetének megírhatóságát, immár levéltár-történeti szempontok szerint is. Amilyen logikus, jól követhető, az eddigi — politikai- és irodalomtörténeti ismeretekhez jól kapcsolható — a dolgozat egész szerkezete, úgy néhány részletében nem mondható megszerkesztettelek. Tipikus példa erre nézve Ghillányi Gergely hagyatékának esete, illetve a dolgozatban az erről szóló részek elhelyezése. A 19. lapon találkozunk a kérdéssel a congregatiók 1680-as évekbeli működése kapcsán, s megtudjuk, hogy az enyedi kollégium kurátorai a fejedelmi Tanács elé terjesztették a hagyaték elosztásának elvi kérdéseit. A következő lapon megtudjuk, hogy egy gyulafehérvári házról és más jövedelmekről van szó. Ekkor kezdtem utánanézni, hogy mi lehet ez a Ghillányi hagyaték, mert meg kell mondani őszintén, nem tudtam. A Zoványi-lexikon röviden elmondja, és a lábjegyzetek alapján még megkíséreltem valamit megtudni róla, nem nagy sikerrel. A 22-23. lapokon aztán újra előjön, immár a felhasználásának vitatott kérdéseivel, és végre a 25. lapon megtudtam azt, amivel — nézetem szerint — kezdeni kellett volna, tudniillik, hogy mi is ez a hagyaték. A továbbiakban azután akárhol esik említés erről az örökségről, nem voltam magamban bizonytalan. Általában nagy erénye egy könyvnek, ha szigorúan a kitűzött célhoz tartja magát, az egyes ügyek, események kapcsán nem kalandozik el. Azt hiszem azonban, hogy legalább olyan szinten, mint a Ghillányi-örökség 25. lapon történt megmagyarázása, több más esetben is lehetett volna ezzel a móddal élni, hiszen az olvasó gyakran nincsen tisztában az egyes kérdések mibenlétével. Ennél fontosabb lenne azonban néhány olyan következtetés kimondása, amely Sipos Gábor könyve után kimondásra vár. Nevezetesen az immáron a hivatal (a Fökonzisztórium), annak hierarchiája, egyéniségei és működése megismerése után néhány közismert eset is világosabbá válhat. Az egyház reagálása Misztótfalusi Kis Miklós Biblia-kiadása kapcsán, vagy az egyes kollégiumok kurátorainak szigorúsága, pontosabban merevsége ennek a dolgozatnak az ismeretében már indokolható. És ezeknek a kimondására akkor is szükség lenne, ha éppen ezeket eddig spekulatív úton is biztonsággal tudni lehetett (igaz például az is, hogy Molnár József Misztótfalusi Kis Miklós monográfiája még nem következtet ennek megfelelően (Bp., 2000, Balassi)). Ugyanígy Juhász István kitűnő monográfiája a románok reformációjáról (1940) némely részeiben másként olvasható Sipos Gábor diszszertációja ismeretében. Ha egy jó munkának ennyi tanulsága van, amely számos más ismert művelődéstörténeti eseményhez szolgál szemléleti adalékot, akkor ezeket a tanulságokat jó, ha a szerző mondja ki először.. Monok István
