Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pásztor; Edith: Onus Apostolicae sedis (Ism.: Teke Zsuzsa) IV/1037

TÖRTÉNETI IRODALOM 1039 arra az időszakra esett, amikor a kincstári ügyek nagy jelentőségre tettek szert az egyház számára. A szicíliai királyság megtartásával, az Egyházi Állam újjászervezésével kapcsolatos költségek fedezésére a kúriai adminisztráció nem volt felkészülve. Az iktatókönyvek híven tükrözik a pápák — IV Orbán, IV Kelemen, IV Márton és TV Miklós — erőfeszítéseit, hogy a nehézségeken úrrá legyenek. Az iktatókönyvek egyedülálló forrásértékét az adja, hogy nemcsak a gazdasági ügyek intézéséről tudósítanak, hanem szinte hónapról hónapra nyomon követhető belőlük az egyházi és politikai természetű ügyek összefonódása. Ahhoz azonban, hogy a forrást a történeti kutatásban kamatoztassuk, alapos megismerésére van szükség. Az iktatókönyv megismerésén a forrás keletkezésének, rendeltetésének, terjedelmének tisztázását érti, és itt teszi közzé a forrással kapcsolatos történeti, paleográfiai, oklevéltani kutatásainak eredményeit. Az iktatókönyvek a forrása a kötet további 3 tanulmányának is, amelyek IV Orbán és IV Márton pápák leveleivel foglalkoznak. Joachim Colbert püspök könyvtárának egyik régi kódexében található IV Orbán pápának az a 25 levele, amelyek szövege az iktatókönyvekben nem lelhető fel. A levelek zöme a „negotium regni Siciliae"-re vonatkozik. A levelek tartalmi és formai elemzésének eredményére támaszkodva feltételezi, hogy a Colbert kódex eredetileg IV Orbán pápa iktatókönyve volt, amelybe a szicíliai királysággal kapcsolatos legfontosabb leveleket másolták bele. Ezt a feltételezést alátámasztja az is, hogy éppen az ő pápasága idején alakult ki az a gyakorlat, hogy a különböző típusú leveleket külön is iktassák. Pápasága alatt jelenik meg első ízben a kincstári levelek, a kúriai levelek, valamint az adománylevelek iktatókönyve. A hivatali gyakorlatba bevezetett újítást azzal magyarázza, hogy a pápaság történetének ez a nehéz időszaka az ügyek gyors áttekinthetőségét követelte meg. IV Márton pápa R. Vat. 42. jelzetű iktatókönyvének a diplomatika és a paleográfia szempontjai szerinti vizsgálata arról győzték meg, hogy az iktatókönyv a kincstárt érintő pápai levelek gyűjteménye. Mivel a levelekben szereplő világi ügyeknek pénzügyi vonzata is volt, a pápai levelezés is a kincstáron keresztül bonyolódott le. Az iktatókönyvből nemcsak az egyház IV Márton kori pénzügyi műveleteire derül fény, de fontos adatokat tartalmaz a pápai állam igeizgatása vonatkozásában is. A szerző ezúttal a pápa hivatalnok kinevezési politikájának elemzésénél hasznosítja a forrás adatait. Ha eddig elsősorban a levéltári források álltak vizsgálódásai középpontjában, a kötet következő tanulmányaiban a pápai politika egyes aspektusaival foglalkozik. Két tanulmányban IV Kelemen pápa egyházpolitikájáról, egyéniségéről, kormányzásáról kaphatunk pontos képet. Elítéli a történész berkekben divatos szemléletet, amely az Anjouk és a pápaság kapcsolatában csak a politikumot látja. Véleménye szerint ez a szemlélet meglehetősen leegyszerűsíti az egyház történetét a 13. század utolsó évtizedeiben. A pápaság és az Anjouk kapcsolatát más oldalról, így a pápának a szicíliai királysággal szembeni egyházpolitikája oldaláról is meg kell közelíteni, amit a történészek mind ez ideig elmulasztottak. Ebben a tanulmányban rövid foglalatát adja IV Kelemen szicíliai egyházpolitikájának, forrásként a pápa Anjou Károllyal és legátusával folytatott levelezését használva fel. A legfontosabb leveleket közli a tanulmány függelékében. IV Kelemen pápa titkos levelei iktatókönyvének gazdag anyagára alapozva rajzolja meg a pápa egyéniségét, ad képet az Egyházi Állam kormányzásában követett elveiről. A római Kúriáról az 1300. évben készített látleletében nem szorítkozik pusztán az események regisztrálására, hanem megpróbálja azokat a jubileum sajátságos perspektívájában értelmezni. Az egyház avignoni korszakával, majd a nyugati egyházszakadással a bíborosi testület 14. századi átalakulása kapcsán foglalkozik. Az 1378. esztendő fontos évszám a Bíborosi Kollégium történetében. A testület ekkor már arra is elhivatottnak érezte magát, hogy a pápát, VI. Orbánt megfossza méltóságától, ami az egyházi intézmény válságán keresztül végül is az egyházszakadáshoz vezetett. A testület 1378. évi eljárása már csak abban a politikai, kulturális közegben értelmezhető, amelyet az avignoni korszak teremtett az egyház számára. A Bíborosi Kollégium történetében az avignoni időszak sajátos helyet foglal el, lévén két, egymással ellentétes folyamat elindítója. Míg a bíborosok hatalma jelentős mértékben növekedett mind az egyházon belül, mind azon kívül, részvételük az egyház életében csökkent. Az avignoni pápák — V Kelemen, XXII. János — bíboros kinevezési politikája ismertetése során lépésről lépésre mutatja be azt a folyamatot, ahogyan a bíborosi testület nemes és arisztokrata családokból származó, az uralkodó házzal és egymással is rokonságban álló bíborosok testületévé vált, amelynek fő törekvése már nem a pápa és a keresztény társadalom közötti közvetítésre, hanem hatalmi pozíciójának megőrzésére, az avignoni politika és az „udvari élet" folytatására irányult. Az új élet pénzügyi fedezetét a beneficiumok halmozása biztosította, amit a pápák maguk is előmozdítottak. VI. Orbán változtatni akart ezen a helyzeten, de elbukott, mert visszafelé akarta forgatni az idő kerekét. Az új életstílus már nem ellenkezett az egyház elveivel, így reformjai nem feleltek meg az új idők követelményeinek. A bíborosok gy tekintélyes része elhagyta őt, és új pápát választott. Ettől az