Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pásztor; Edith: Onus Apostolicae sedis (Ism.: Teke Zsuzsa) IV/1037

1038 TÖRTÉNETI IRODALOM 1038 Az egyház és a pápaság 11. századi történetébe a pápai Kúria, a Bíborosok Kollégiuma kialakulásának, az egyházi reformmal való kapcsolatának elemzése során nyerhetünk betekintést. A szerző megállapítása értelmében a Kúria története nem tartozik az egyháztörténetek kiemelt témái közé. Története pedig szorosan egybefonódik az egyházéval. A pápák politikájára, tevékenységére vonatkozó forrásanyag jelentős része a Kúria közreműködésével keletkezett. Éppen ezért véleménye szerint elengedhetetlenül szükséges a Kúria tagjai tevékenységének, kultúrájának, a mindenkori pápával való kapcsolatának a vizsgálata. A történészek gyakorta elkövetik azt a hibát, hogy a „Curia Romana" terminust a kora-középkor viszonylatában is használják, ami a fejlődés folyamatának figyelmen kívül hagyását jelenti. Miután nagy vonalakban felvázolta a fejlődés egyes állomásait, arra a következtetésre jut, hogy a pápai Kúria kialakulásának története összefonódik all. századi reformpápaság és a Bíborosi Kollégium kialakulásának történetével. A Bíborosi Kollégium létrejöttét az Egyház 11. századi története egyik legfontosabb mozzanatának tartja. Sajnálatos tényként állapítja meg, hogy a történeti irodalom nem foglalkozik súlyának megfelelően a kérdéssel, nem elemzi az okokat, amelyek folytán a testület oly nagy jelentőségre tett szert a pápaság reformtevékenységében, és nem követi nyomon a kialakulás egyes fázisait sem. Ez utóbbi hiányosságot pótolandó, vázolja fel a fejlődés fő vonulatát, összefoglalva egyben a vonatkozó irodalom eredményeit, megjelölve a megválaszolásra váró kérdéseket. Az egyik ilyen fontos kérdés a testület eredetét illeti: a reformer pápák kezdeményezték-e létrehozását, vagy spontán, az adott szellemi környezetben indult-e meg ebben az irányban a fejlődés. Véleménye szerint a pápa — IX. Leóról van szó, akinek a pápasága idején kezdett szerveződni a Kollégium — nem törekedett egy olyan testület létesítésére, amelyre a pápai hatalom megerősítésében támaszkodhatna. Mindössze annyit akart, hogy bizalmi emberei legyenek körülötte, akik többnyire nem a római környezetből, hanem Európa különböző országaiból kerültek ki. A változás IX. István pápasága alatt következett be, amikor a testület valóban eszközként szolgált a pápának hatalma megerősítésére. A bíborosi testület szerepének, súlyának megnövekedése azonban ebben az időszakban még korántsem volt végleges. Ugyanakkor 1062-től már nem férhet kétség hozzá, hogy tanácsuk nélkül nem lehetett az egyházat kormányozni. Fontos lenne annak tisztázása is, hogy a szerzetesség mivel járult hozzá az intézmény kialakulásához a 11. században, és mi volt a bíborospüspökök szerepe az Egyház életének megújulásában. A testület kialakulásának folyamatában fontos szerepet töltött be Pier Damiani, Ostia püspöke, akinek a tevékenységét a szerző külön tanulmányban elemzi. Pier Damiani levelezésének egyedülálló forrásértéke van. Kitapintható benne az új szellemi környezet, amely ennek a folyamatnak hátteréül szolgált. A 11. századi bíborosi testület történetéhez fontos adalék II. Orbán pápa választóiról közölt tanulmánya. A kötet tekintélyes részét a 13. századi iktatókönyvekkel, illetve azok feldolgozásával foglalkozó tanulmányok teszik ki. Elsőként a pápai iktatókönyvek forrásértéke körüli problémákra tér ki. Az utóbbi évtizedek paleográfiái, diplomatikai vizsgálatai nyomán bebizonyosodott, hogy az iktatókönyvek nem tartalmazzák a pápa összes levelét, de a válogatás szempontja ma sem ismert. Felhívja a figyelmet arra is, hogy az iktatókönyvekben szereplő levelek egy részét nem biztos, hogy el is küldték, és azt sem lehet tudni, hogy a levélnek az iktatott változat volt-e a végleges formája. Óva inti ezért a történészeket attól, hogy az iktatott levelekből bármely következtetést vonjanak le, ha nem ismerik az eredeti dokumentumot. Az eredeti levél hiányában ugyanis az iktatókönyvben szereplő változat csak a Kúrián belüli állásfoglalásról tudósít, és nem lehet tudni, hogy mi került ebből a nagy nyilvánosság elé. A pápai iktatókönyvek forrásértékének meghatározását megnehezíti az is, hogy a 13. században még nem alakult ki vezetésükben egységes gyakorlat, így az egyes pápák idejében más-más problémák adódnak. Az iktatókönyvek forrásértékének megállapítását célzó vizsgálat során első lépésként fel kell deríteni, hogy az ide bemásolt levelek hogyan viszonyulnak a pápák által kibocsátott levelekhez, majd meg kell állapítani, milyen szempontok szerint másolták be a leveleket az iktatókönyvbe. Ezen általános elvek megfogalmazása után a szerző a pápai iktatókönyvekkel legújabban foglalkozó F Bock téziseit elemzi. A 13. századi iktatókönyvek rendszeres áttanulmányozását elmulasztó F Bock állításaival ellentétben leszögezi, hogy a vatikáni iktatókönyvek sorozatának eredetiségét, egyedülálló voltát nem lehet kétségbe vonni. Hasonlóképpen elutasítja Bock azon feltevését is, hogy a 13. században az egyes jegyzők iktatókönyvként szolgáló fogalmazványgyűjteménye létezett volna. A tanulmány második felében a korábban jelzett szempontok szerint vizsgálja IV Sándor pápasága első évének iktatókönyvét, és kísérletet tesz IV Ince egy elveszett iktatókönyvének rekonstrukciójára. A kincstári iktatókönyvek kivételnek számítanak a pápai iktatókönyvek sorában. III. Ince és VIII. Bonifác pápasága közötti időszakból négy kincstári iktatókönyv maradt fenn. Keletkezésük