Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek (Ism.: Csukovits Enikő) IV/1031

TÖRTÉNETI IRODALOM Klaniczay Gábor AZ URALKODÓK SZENTSÉGE A KÖZÉPKORBAN Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek. Balassi Kiadó, Budapest, 2000. 372 o. „A kereszténység középkori vá ltozatának közismerten egyik legjellegzetesebb alkotóeleme a szentkultusz. Kutatásának jelentőségét talán fölösleges is hangsúlyozni. Vizsgálata elvezethet az egyház gondolkodást, kultúrát, gazdasági és társadalmi életet szabályozó tevékenységének számos kulcskérdéséhez." - írta Klaniczay Gábor a középkori magyarországi szentkultusz-kutatás problémáinak áttekintéséről írt, közel húsz éve megjelent tanulmányában. Az ott vázlatosan felsorolt, a szakma számára felkínált számos kutatandó résztéma közül Klaniczay az elsőként említett szent királyok - szent dinasztia kérdéskör feldolgozására vállalkozott; ennek a munkának a gyümölcse a most megjelent kötet. Az olvasó elsőként épp ezt a húsz évet érzékeli: ma, amikor a kiadók gyakran pár hónapos munkával várnak monográfiát, s számos szerző ki is szolgálja ezt az igényt, jóleső érzés olyan könyvet forgatni, amelynek minden oldalán látszik a sokéves munka, töprengés, a szöveg folyamatos csiszolása. A szerző — mint ahogy azt a bevezetőben megjelölte — művében a magyarországi és az európai szentkirály kultuszok összehasonlító elemzésére vállalkozott. Az elvégzett munka alapvetően kettős eredménnyel járt. A magyar szentkirály kultuszokat folyamatosan az európai történelem nézőpontjából vizsgálva egyértelművé vált, hogy sok jelenség, amit hajlamosak vagyunk nemzeti sajátosságnak tekinteni (elsősorban az Árpád-ház szentsége) valójában általános jellemzője az európai népek történetének. A magyar kultuszok összefoglaló áttekintése ugyanakkor rendkívül megtermékenyítő lehet a nemzetközi kutatások számára, ugyanis a szentkirály-kultuszok késő középkori európai átalakulásait a szinte töretlen sort felvonultató magyarországi példán lehet a legjobban szemléltetni. A szerző hat nagy fejezetre tagolta könyvét: ezek a fejezetek kronologikus és egyben tematikus csoportosítás szerint az uralkodó-szentek különböző típusait mutatják be. Az első fejezet, amely Az Isten-királytól a szent királyig címet viseli, az ókori előzményeket veszi sorra: a megtestesült főistenként uralkodó egyiptomi fáraóktól a mezopotámiai, perzsa, görög és római példák során mutatja be a hatalom szakralitásának antik mintáit. A császárkultusz vázlatos áttekintése után sort kerít az azzal mereven szembenálló kereszténység álláspontjának ismertetésére, s arra, hogyan vette át a kereszténység a szakrális uralmat. A kötet a továbbiakban a címben jelzett középkori uralkodók szentségével foglalkozik. A második fejezet a korai középkorra jellemző mártír királyok és kegyes királynők, a harmadik az ezredforduló körül a világi hatalom gyakorlásával szentté vált alapító királyok, a negyedik a 12. században új, egymással látszólag ellentétes típusként megjelenő szűz királyfiak és lovagkirályok, az ötödik pedig a 13. századi szent hercegnők életútját, tevékenységét, hatását veszi sorra. A könyv, miközben ezredvégi Legenda aureaként számos életpályát ismertet, céltudatosan halad célja felé, egyetlen fejlődési láncra fűzve fel a középkori szentkultuszokat. A kultuszok átalakulásának, fejlődésének a kötetben ismertetett legfontosabb jellegzetességeit mindenképpen érdemes röviden áttekinteni. Az első középkori szent uralkodók — közülük is a legelső, a burgund Szent Zsigmond (6. sz.) — még uralkodói rangjuk ellenére lettek szentek. Az egyház ugyanis kezdetben idegenkedett attól, hogy hatalmat gyakorló személyhez szentkultuszt kapcsoljon. Az ezredforduló előtti szent királyok — mint a legismertebbek, Vencel cseh herceg vagy Edmund keletangol király — az uralkodás erőszakfunkcióinak vonakodva tettek eleget, s szentségüket elsősorban mártírhalálukkal érdemelték ki. A legtöbb szentet adó angolszász királyságokban a normann hódítás előtt elsősorban trónjukról lemondó, kolostorba vonuló, illetve erőszakos halál, gyilkosság áldozatává lett szent királyokat találunk. A mártír királyok és hercegek tisztelete ugyanakkor a kereszténység egyik peremvidékétől a másikig ismertté vált: a 11. századi Kijevi Ruszban például azoknak a szenteknek, akik ellenállás nélkül néznek szembe a mártírhalállal, még külön nevet is