Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek (Ism.: Csukovits Enikő) IV/1031

1032 TÖRTÉNETI IRODALOM adtak. Ε szenttípus legnépszerűbb megtestesítői a kijevi nagyfejedelem meggyilkolt fiai, Borisz és Gleb lettek. A 10-11. század számos újítást hozott. Ekkor jelent meg az örökölhető uralkodói szentség, a beata stirps a későbbiekben roppant népszerűvé váló elképzelése — az Oszvald király szent nemzetségéből származó Edit, I. Ottó első felesége szentsége kapcsán —, s ekkorra szűnt meg az egyháznak a hatalmat gyakorló királyokkal szemben tanúsított idegenkedése. Épp a magyar Szent István az első a szent királyok sorában, aki nem mártírként érdemelte ki rangját, hanem pusztán hittérítői és uralkodói tevékenységével. Ellentétben szent elődeivel ő nem legyőzött, életszentségét mártírhalálával igazoló áldozat, hanem a győzedelmes miles Christi megtestesítője, aki kegyetlenül leszámol a belső ellenséggel. István legendái új fejezetet nyitottak a szentkirály-legendák sorában: az uralkodói szentség itt már nem a királyi funkciók ellenére, hanem épp azok logikus következményeként fejlődött ki, ezzel az uralkodók számára felvillantva a világi hatalom szentségének lehetőségét. A viták, konfliktusok évszázadában, a 12. században átalakultak a szent királyok kultuszformái is. A legjelentősebb újításnak a világi, lovagi életforma és a keresztény aszkézis párosítása túnik, amelynek következtében megjelent a szűz királyfi és a lovag-király — Magyarországon Szent Imre illetve Szent László által képviselt — szenttípusa. Új fejlemény, hogy szinte minden korábbi szentkirály-kultusz lovagiasra színeződött át ebben az időszakban. Szimptomatikus, hogy a korábban mártírként tisztelt harcellenes kora-középkori uralkodók — Szent Edmund, Vencel — számos hadi csoda hősévé, az angol illetve a cseh hadak patrónusává alakultak át. A magyar Szent László — akinek kultusza látványosan olvasztott össze keleti és nyugati elemeket — a lovag-szent király ideáljának tökéletes megtestesítője lehetett. A 13. századi dinasztikus szentkultuszok két szembetűnő újdonsággal jelentkeztek: egyrészt az uralkodócsaládok férfi tagjai helyett minden korábbi korszaknál látványosabban előtérbe kerültek a nők, másrészt a kolduló-rendi ideál az uralkodói dinasztikus szentkultuszokra is nagy befolyást gyakorolt. Az önkéntes szegénység gyakorlásával szentté váló közép-európai hercegnők sorát Árpád-házi Szent Erzsébet nyitotta, de példája számos követőre talált. A századból további nyolc hercegnő járt be hasonló életutat, de rajtuk kívül több olyan hercegnő is akadt, akit — noha élete alig különbözött híressé vált kortársaitól — a későbbiekben nem tiszteltek szentként vagy boldogként. A hasonló sorsok között persze vannak lényeges eltérések: volt, aki hosszú házasélet után, megözvegyülve választotta a vallásos életet (Sziléziai Szent Hedvig), volt, aki a házasságban is a vallási eszmények szerint élt vagy akart élni (Salome, Kinga), és volt, aki gyerekkorától kolostorban nevelkedett (Margit). A szent életű hercegnők — főként haláluk után — fontos szerepet kaptak a dinasztiák dicsfényének fokozásában. Szent Erzsébet gyorsan teret hódító európai kultuszát például több uralkodóház is igyekezett ilyen célra hasznosítani: a rokoni szálak hangsúlyozásával lépett fel például II. Frigyes császár, aki a translation személyesen vitte az új szent koporsóját végső nyughelyére, de Erzsébet presztízsét igyekezett politikai aprópénzre váltani a türingiai grófi család, a Ludowing família, s ugyan kevésbé bizonyított, de feltehetőleg az Árpádok is. A 13. században újjászületett a szentség családon belüli kiterjesztésének archaikus képzete is: jó példa erre a Nyulak-szigetén élő Margit, aki legendája tanúsága szerint egyértelműen a dinasztikus családi tradíciókat kívánta követni, szent elődei életéből merítve útmutatást. Az uralkodó-szentek politikai célokra való felhasználása nem a kései középkor találmánya: már a korai középkorban számos példát találunk arra, hogy a szent király kultusza gyakran vált harci eszközzé az egymással vetélkedő dinasztiaágak, trónörökösök küzdelmében. így Magyarországon az 1083-as szentté avatások elsősorban a hetedik éve koronázatlanul uralkodó László pozíciójának megerősítését szolgálták, ellensúlyozva, hogy László a száműzetésbe kényszerített Vazul-ág leszármazottja, és hogy a törvényesen felkent király, Salamon ellenében jutott hatalomra. A dinasztikus szentkultusz propagandacélokra való átgondolt és következetes felhasználásával különösen két, a 14. században megerősödő uralkodóház, az Anjou és a Luxemburg-dinasztia tűnt ki. Az Anjouk — a francia Szent Lajos király és Szent Erzsébet rokonai — új királyi dinasztiájuk megalapításakor a dinasztikus szentség, a beata stirps fogalmát elsőként emelték uralmuk szakrális legitimációjának középpontjába. Családi panteonjukban Nagy Károly, IX. Lajos, valamint az 1317-ben szentté avatott Lajos Toulouse-i püspök mellett ott szerepeltek a leányágon szerzett magyar szent királyok is. A Luxemburg-ház analóg törekvései a Cseh Királyságban elsősorban Szent Vencel és Nagy Károly kultuszát állították előtérbe. A nemzeti szentek tisztelete ebben az időben érzékelhetően egyre nagyobb szerepet kapott a királyi udvarok vallási reprezentációjában. Magyarországon sajátos jelenség, hogy a magyar szentek épp az idegen — az Anjou és a Luxemburg — dinasztiák