Századok – 2001
MŰHELY - Radó Bálint: VI. Jakab skót király politikaelmélete The Trew Law of Free Monarchies című írásában IV/983
1018 RADÓ BÁLINT népet fellázítsák, míg „akár ebben az országban"19 5 (ti. Skóciában), akár Franciaországban számosan „fáradoztak azon, hogy a vallás köntöse alatt lázadást szítsanak".19 6 Az a bizonyos „köntös", melyet az elmúlt évtizedek hazai történetírásából jól ismerünk, Jakabnál egyértelműen hookeri értelemben szerepel, és az is világos, hogy kiket értett ide: a katolikus teoretikusoknál is jobban a disszentereket, akik a hitélet szempontjából teljesen közömbös kérdéseket felnagyítva Jakab (és az angol Hooker) szemében az államrend felforgatását végzik. Nyugodtan elmondhatjuk, ehhez a szemlélethez még nem is volt szükség arra, hogy valaki divine right abszolutista legyen, amint Richard Hooker köztudomásúlag nem is volt az. Jakab király vitatkozik továbbá azzal a nézettel, mely szerint mégiscsak találkozunk a Bibliában a „királyok megszégyenítésének vagy megölésének rendkívüli példájával".19 7 Szerinte ugyanis akkor azt is mondhatnánk, hogy minden más egyéb, nyilvánvaló bűn és gonoszság, így a gyilkosság, lopás, hazugság, stb., melyekre valóban sok utalás van a Szentírás lapjain, mind megengedett, hiszen benne van a Bibliában, holott ezek éppen elrettentő célzattal kerültek be, éppen a bűn felmutatása végett. Ugyanez mondható el mindenfajta lázadásról. Krisztus megköveteli, hogy megadjuk a császárnak, ami a császáré - folytatja a gondolatmenetét a szerző. Az ellenállást saját népétől is megtagadta az Úr, hogyan vehetne tehát szabadságot magának bárki más ugyanerre? Jakab szerint a király „Isten földi Helytartója",19 8 akinek minden parancsát feltétel nélkül követni kell, kivéve a közvetlenül Isten ellen valókat, azaz a lex divina, illetve a lex naturalis megsértését célzókat. Ez esetben sem marad azonban más választás, mint az ókeresztény vértanúk csendes szenvedése, hiszen a passzív ellenállás esetén a zsarnokká lett fejedelem nyilvánvalóan üldözni fogja a népet. Ekkor különös buzgósággal kell imádkoznia a népnek az uralkodó megtéréséért, illetve ennek elmaradása esetén készséggel kell vállalniuk a szenvedéseket és a mártírhalált is. Feltűnő, hogy Jakabnak ez az itt kifejtett, a modern fülnek oly ijesztően csengő álláspontja egy az egyben megegyezik Luther, Melanchthon, Jonas és Spalatin eredeti felfogásával, amikor még Lutherék szemében „isteneknek" számítottak az uralkodók és maga a nagy reformátor is csodálattal adózott VI. Károly császárnak. Tudjuk, hogy 1530 októberének végén a frissen elfogadott, majd több ízben némiképp módosított ágostai hitvallás legfőbb képviselői a torgaui palotában a körülmények kényszerítő hatása alatt feladták eredeti nézeteiket a politikai felsőbbség iránti engedelmesség ügyében. Jakab király később ilyen értelmű „tanvisszavonást" nem alkalmazott, de londoni parlamenti beszédeiben teljesen más hangot ütött meg. Jelenleg annyit kell leszögeznünk, hogy Jakab bár elméletben minden bizonnyal helyeselte a fenti szigorú, eredeti protestáns álláspontot, valószínűleg sarkítva fogalmazott, még akkor is, ha az előbbiek értelmében távolról sem elsőként a politikaelmélet történetében. Bizonyos viszont, hogy önmagára nézve kötelezőnek tekintette az isteni és a természeti törvényt, amint ezt már igazoltuk. 195 Uo. 16. 196 Uo. 16. 197 Uo. 16. 198 Uo. 17.
