Századok – 2001
MŰHELY - Radó Bálint: VI. Jakab skót király politikaelmélete The Trew Law of Free Monarchies című írásában IV/983
998 RADÓ BÁLINT zóflában betöltött helyét, szerepét és legfőképpen gyökereit. Ez annál is indokoltabb, mivel ezáltal nyilvánvalóvá válik, hogy mégha az abszolutista szerzők közül többen általában a jogi érvelést, illetve különösképpen a bodini-nek nevezhető szuverenitás-koncepcióhoz számos szállal kapcsolódó természetjogi érvelést újszerű módon használták is fel az abszolút királyi hatalom védelmében, magának a természetjognak gondolata, elmélete éppenséggel nem volt új keletű, sőt köztudottan az antikvitásban gyökerezett. Másfelől tisztában kell lennünk azzal is, hogy pontosan az abszolutisták, így Jakab király politikai ideológiai ellenfelei, vitapartnerei, jelesül a puritánok és „pápisták" is rendre a természeljogi érvrendszert alkalmazták. Igaz, ők — bár teológiájukban egymásnak is sokszor homlokegyenest, máskor csak szóhasználatukat tekintve ellentmondtak — Jakabtól teljesen eltérő politikai teológiai következtetésekre jutottak ugyanazokból a presszimákból kiindulva. Melyek voltak tehát ezek a közös presszimák, mely pontokban ragadható meg a természetjog elmélete? Szent Ágoston mindig a szigorúan krisztocentrikus világkép szerves részeként értelmezte a természetjogot. Ennek nyomán az augustinusi rendszerben az ember természetes állapotának az ártatlanság állapota, tehát a bűneset előtti, teremtettségbeli állapot felelt meg. Ebben az ember nem ismerte a halált mint „a bűn zsoldját", és eszerint az ágostoni megközelítés szerint mindaz, amit magunkban természetesnek látunk és vélünk, az tulajdonképpen természetellenes, mert nem Isten eredeti, teremtő akaratának tökéletesen megfelelő. Ezzel szemben az Arisztotelészre visszamenő természeti törvény-koncepció sokkal kevésbé spekulatívnak és sokkal inkább empirikusnak nevezhető. Itt az a természetes, ami megfelel a természetben tapasztalható tendenciáknak. Arisztotelész szerint a természetben mindennek meghatározott célja van. Ez az a teleológiai, mondhatjuk „gyakorlatias" arisztotelészi természetjog-felfogás, mely a 13. század elejétől a párizsi Guillaume d Auxerre és főleg nyilvánvalóan Aquinói Szent Tamás, Arisztotelész „megkeresztelője" révén fokozatosan teret hódított a keresztény Nyugat gondolkodásában és tomizmus néven vált ismertté a filozófiatörténetben. Ugyan G.H. Sabine joggal állítja, hogy Salisbury János 1159-ben, tehát még a görög filozófus „újrafelfedezése" előtt írt Policraticus-a a legékesebb bizonyíték arra, hogy a nyugat-európai politikai filozófiában számos, Aquinói nyomán felerősödő elem korábban is adva volt,84 mégis méltán nevezhetjük forradalminak Szent Tamás megközelítésmódját. Ο volt az, aki a „hétköznapi" — és nem az augustinusi spekulatív — értelemben vett természetet a maga jogaiba visszahelyezte. A „Gratia non tollit naturam, sed perficit" meglátással pedig nem csupán a katolikus teológia számára jelölte ki máig ható érvénnyel a skolasztikus fogalmi kereteket a bibliai alapvetések számára, hanem ezáltal az isteni kegyelemnek bizonyosfajta megerősítő, kiegészítő, de — nyomatékkal hangsúlyoznunk kell — emiatt egyáltalán nem „leértékelt", sőt éppen annak egyedülállóságát kiemelő szerepet juttatott. Ily módon megnyitotta az utat a természetes emberi ész méltóságának, az alulról felfelé törekvő emberi-politikai közösségek és általában a scientia politica, modern kifejezéssel élve a „politológia" rangjának elismerése előtt. Az arisztotelészi-tomista céltételezéstani naturalizmus szerint mind maga a társadalom, mind pedig a kormányzás természetes az ember számára, méghozzá 84 George H. Sabine: A History of Political Theory. Ithaca, 1937; 246-247.
