Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

• KÖZÉPKORI HÁZAKRÓL ÉS ERDŐKRŐL EURÓPÁBAN 963 ségeket tekintve nem tudták vagy nem is akarták kiegyenlíteni. A gazdálkodás átalakulása mégis jótékonyan hatott magára a gazdaságra. Eletük tárgyi feltételeit természetesen itt is nekik, az itt élőknek kellett megteremteniük. A meghatározó tényezők adva voltak. Kis városok épültek az utak mentén. A városfalak kis épületcsoportokat védtek, megakadályozva a támadók behatolását, ám azt is, hogy a városiak kitelepüljenek és a házak rendezetlen sokasága szétfolyjon — a falakon kívül. Minthogy a népesség lélekszáma nőttön-nőtt, a település viszont nem terjeszkedhetett, egy darab ideig még falak határolták mozgásterét, a házak lettek magasabbak. A sok ember csak emeletes házakban fért el. A szűk utcákat és sikátorokat szegélyező házsorok felett egyre csak emelkedtek a tetők. Az emberek — szorult helyzetükből, mint annyiszor, most is — az ég felé igyekeztek kitörni. Közép-és Nyugat-Európában a 13-15. században kezdtek tömegesen építeni többszintes lakóházakat. A kényszer hajtotta őket. Ugyanakkor meg voltak győződve arról, hogy munkájuk nyomán csinosodnak a városok, majd nyomukban a falvak is. Kortársaik ugyanis átépítették a házakat még vidéken is. Szorgoskodtak annak érdekében, hogy új faluképet kölcsönözzenek a településnek, amelyet magukénak mondhattak. Szépíteni akarták azt a környezetet, ahol szülőházuk állt. A föld népe kezdett megállapodni. Az európai történelemben először éltek az egymást váltó generációk — hosszú korszakon át — ugyanabban a lakókörnyezetben. Eddig másfél-kétszáz év volt a leghosszabb ideje egy-egy falu életének. A 12. század óta sok olyan falu van a kontinentális Európában, ahol a családi házak egyszer kimért portáinak kerítését nem helyezték át máshová, s a porta lakói sem költöztek el, üresen hagyva az atyai örökséget. Ez arra ösztönözte valamennyiüket, hogy jobb minőségű házakat építsenek, javítsanak a lakáskultúrán. Növelték tehát lakóházaik alapterületét, funkcionálisan javítottak az alaprajzi kiosztáson. Hovatovább már csak az emlékekben (no meg a periférián, azaz Skandinávia jórészén, Kelet- és Délkelet-Európában, kivált a Balkánon, tehát a kontinens felén!) élt a hagyomány. A kontinens gazdaságilag haladottabb részén nem törekedtek arra, hogy változatlan érvénnyel megvalósítsák azt a szokást, hogy mikor egy kalyiba összeomlott, ugyanazt újraépítették. Ebben a rendszerben gondolkodva ősidők óta a ház=lakóépülettel szokványos képletet alkalmazták. A kontinens másik felén azonban már a korai középkor óta nem is számoltak vele. Többhelyiséges házakat építettek. Délen már a 13. században megjelentek az első emeletes parasztházak. Alul konyha volt (benne ebédlő), felette hálókamrák. Vagy alul istálló és szerszámoskamra, az emeleten konyha és hálókamra. Ezekhez az épületekhez mérten Közép-és Nyugat-Európában terebélyesebb házakban is laktak, sőt néhol még gazdasági épületeket is illesztettek lakásukhoz. A vidéki építészetben új korszak kezdett formálódni a kontinens egyik részén. A 13-15. században Kelet-Közép-Európában az agro- és zootechnika, az üzemszervezet újításai mellett legalább olyan fontosak voltak a falusi épületállományon végrehajtott szerkezeti változások, továbbá a gazdálkodás átalakítása. Az építkezésekkel és termelékenyebb munkakultúrájukkal javítottak lakásviszonyaikon, megemelték életük színvonalát. A város és a vidék népe a kontinens egyik felén tehát új körülményeket teremtett magának.