Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

• KÖZÉPKORI HÁZAKRÓL ÉS ERDŐKRŐL EURÓPÁBAN 961 Helyzetük, ha lakáskultúrájukat tekintjük életformájuk szintmérőjének, nem sok jóval biztatott. A fóld népe és a kétkeze után emberszámba vett iparos mindenütt nyomorúságos kalyibákban lakott, a kontinens keleti felének gazdasága pedig semmi reménnyel nem kecsegtetett arra nézve, hogy a lakásviszonyok változhatnak. A periférián az élet mindig is kilátástalannak tűnt. Ezzel szemben a kontinens nyugati felén már több mint egy évezred óta sokat tettek annak érdekében, hogy lerombolják a gazdaság múltból megmaradt korlátait, eredményesen gazdálkodhattak, és javult az emberek életminősége. Minden látványos siker ellenére (melyet a civilizáció központjaiban mutattak fel), az egész ügy mégsem ment simán. A fő nehézség a parasztok által működtetett gazdaság konzervativizmusában volt. A bajokra először akkor derült fény, amikor (mindenek előtt fényűző központjaiban) összeomlott a mediterrán gazdaság és civilizáció. A rákövetkező sötét korszak átmeneti nehézségei több mint fél évezreden át meghatározták az emberek életét. A parasztokét különösképpen. Gazdálkodásuk hatékonysága önerejükből nem javult, lakáskultúrájuk maradt a régi. A középkori agrárcivilizáció munkakultúrájának gyökerei Észak-Nyugat-Európába nyúltak vissza, a fogyasztási szokások elérni kívánt mutatói Dél-Európa egykori és kortársi teljesítményei szerint alakultak. Ebből az ellentmondásból a középkori emberek mindennapi életében nem is igen látszott semmilyen kiút. A második krízist akkor észlelték, amikor Nyugat- és Közép-Európában egyaránt kiderült, hogy a gazdaság (legalábbis vidéken) szinte bővíthetetlen. Megélhetésük kereteit alig lehetett tágítani. A termelési kultúra merevsége miatt a parasztoknak kell a legtöbbet nélkülözniük. A törzsökös öröklés folytán földhözragadt rendszer képtelen volt az újabb nemzedékek számára munkaalkalmat biztosítani, mindenki a fennálló rend megtartására rendezkedett be. A termelést már alig tudták bővíteni, az ehhez szükséges földterület elfogyott — legfőképpen Nyugat- és Közép-Európa határövezetében, de maga a krízis az intenzív gazdálkodást és a szakosodást ekkor még nem kényszerítette ki. Sem a család munkaerőgazdálkodása, sem a település (tanya vagy falu) termelőkapacitása nem volt bővíthető. A fölöslegessé vált munkaerőnek tehát folyamatosan el kellett költöznie szülőföldjéről. Bréma püspöke a 12. században még holland parasztokat telepített a fríz mocsarakba, hogy lecsapolják és termőre fordítsák az ingoványt. Mikor elfogytak a „jó helyek", Kelet-Közép-Európa lett a cél, a kontinensnek több mint 1000 km széles övezetébe áramlott Közép- és Nyugat-Európa érintkezésének sűrűn lakott, már a rómaiak által is igénybe vett sávjából a fölös népesség. Kialakult tehát az Elbától keletre, Gdansk és Trieszt vonaláig, a Keleti-tenger és a Kárpát-medence között a középkori agrárcivilizáció második nagy övezete. Hatalmas arányú változások módosítottak a lakosság összetételén és életviszonyain attól kezdve, hogy megkezdődött (ezen a földön a 11-13. században alapított) feudális majorok működése. Ezek mintájára szervezték meg a falvakban a paraszti gazdálkodást. Csakhogy ezen a ponton már meg kellett tapasztalniuk a rendszer szinte korrigáihatatlannak tűnő zavarait is. A gazdaság rugalmatlansága egyrészt azért vált nyilvánvalóvá, mert a család munkaerő kerete nem volt