Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

960 HOFFMANN TAMÁS tarziakészítő mester is, továbbá 83 selyemszövő, 74 aranyműves és 54 kőfaragó. Végeredményben az ipar szerkezetét a textilfeldolgozás döntő fölénye határozta meg. Magas volt az ékszereket és az ötvöstárgyakat előállító iparosok száma. Feltűnően sok volt ebben a városban a kőfaragó, kezük nyomán születtek az épületdíszek, az oszlopok, sőt a falak, hiszen ők voltak az igényesebb építkezések kivitelezői. A fafeldolgozás terepén nem annyira az ácsok, mint az asztalosok osztozkodtak. Elmélyedt műgonddal készített ajtók, ablakkeretek és falborítások kerültek ki a házak hátához ragasztott udvari műhelyekből. Az iparszerkezet átalakulására és a fogyasztók ízlésének standard értékeire vet fényt, hogy a Meditteráneum városi iparában sem a kontinens belsejének ipari központjaiban nem tértek el a déli mintától. Brugge, Amszterdam vagy Nürnberg iparoscéheinek arányai a mondottakra emlékeztetnek, jóllehet itt — a fa- és téglaépítkezés miatt — kevesebb a kővel dolgozó mesterember, mindamellett, hogy itt is dominál a textilipar. A városokban a gerendaszerkezetű (és téglafalú) házak épületdíszeit nem kőfaragók, hanem ácsok készítették el. A látványtervezés igénye — úgy tűnik — a kontinentális Európában is széles iparosrétegnek adott kenyeret. Ekkor már tulajdonképpen két pólus szerint rendeződtek a Dél-, illetve az Eszanyugat-Európában (a Csatorna mindkét partján) kialakult ipari körzetek: Közép- és Eszak-Itália, a Francia-Dél (és a mórok Hispániája) egyfelől, Dél-Anglia, a Szajna melléke, Flandria, Hollandia, az Északi-tenger partja és a Rajna-völgy az urbanizáció ígéretes terepei az első évezred fordulóján és később. Egy nagy agrármasszívum húzódott közöttük, amelynek lakossága hovatovább fogyasztójává vált a mind jobban prosperáló könnyűipar termékeinek. Dél-Európában kevésbé érzékelhető módon, ám a kontinens nyugati felén mindenütt jól észrevehetően kis városok hálózata alakult ki. A háló maga a gazdaság és az infrastruktúra. Csomópontjain sokan éltek, akik miután észlelték, hogy városuk a vidék piacközpontjává vált, szinte automatikusan gondoskodtak a falu-város kapcsolatok megújításáról. Minden igyekezetük ellenére az agrárium mégis nehézkesen igazodott a benne élők igényeihez. A kontinens másik, keleti felén rosszabb volt a helyzet. A mondottakkal ellentétben Kelet- és Észak-Európa lakóinak gazdaságát egyelőre alig érték serkentő impulzusok. Az első évezred végén zavartalanul folytatódott a fenyőerdőkben lakó parasztok spontán kirajzása. Őket is a gazdag termést ígérő szűzföldek csábították. Bár megjelent (délről és nyugatról hatolva előre) a kereskedelem, át is szelte útjaival a kontinens felét, de ennek eredményeként csak egy szűk réteg, a törzsi elit kapcsolódott be a cserefolyamatokba. Anakronisztikus méretek! A prémeket, ékszereket, fegyvereket csere-berélő klánfőnökök nem tudtak továbblépni a bronzkorban kijelölt gazdaság bűvös köréből, másvalaki pedig nem jutott be oda. Semmiképpen nem számított fogyasztónak a paraszt ebben a rendszerben. Nem is csoda, ha a föld népe mindössze a helyi adottságokat hasznosította építészeti kultúrájában. Fenyőrönkökből ácsoltak kicsiny házakat vagy bebújtak a félig földbevájt putrikba. (Dél-Kelet-Európában ezt a gyakorlatot szinte az ipari forradalom hatására szüntették meg.) A sztyeppén veremházak és jurták jutottak a mezőgazdaságból élőknek és a kézműveseknek osztályrészül.