Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

958 HOFFMANN TAMÁS lakóteret fedő boltíveket még a 13. században is. Bernben a 13. században alápincézett házakat építettek és a pincék födémét gerendákból ácsolták. Mindazonáltal az Alpoktól északra a középkori építkezéseken elsősorban a gerendaácsolatok tapasztalatait hasznosították. Nemcsak akkor, ha parasztok viskóit vagy a kisebb városi lakóházakat építették. így jártak el északon még akkor is, ha a toronyházak födéméit képezték ki. A Bayeux-ben őrzött 11. századi (tévesen szőnyegnek mondott) hímzést látva megbizonyosodhatunk arról, hogy a társadalom elitje gerendákból ácsolt erősségekben érezte biztonságban magát. Ha nem háborúzott vagy vadászott, itt találta meg a semmittevés ideális terepét, itt érezhette magát otthon. Erre a meggondolásra jutunk a lakótornyok maradványait feltáró ásatások eredményeit láttán. További gerendaépítményekről szólva (a bevezetőben mondott okok miatt) Északnyugat- és Közép-Európa legrégibb keresztény templomairól is elmondható, hogy többségük ácsolat volt. Acsolatok továbbá a dézsmacsűrök, (ahova, a grangia-ba behordják a parasztok adóját), ezek a nagy, tágas hodályok; szerkezetük a templomhajóktól úgyszólván semmiben sem tér el. A presztízs persze sokhelyütt változtatott a lakótorony- és a templomépítés gyakorlatán. A római burgus kései mása kőből rakott monstrum a középkori Francia — vagy Németországban — változatlan kivitelben. Most is igazi sasfészek. Rablólovag lakik az 1 méternél is vastagabb falak védelmében. Az urak beérnék vékonyabbal is, de ilyent senki nem tud építeni. Dél-Angliában a 12-14. század között (a lakótornyokon kívül) már sok kőtemplomot emeltek, nem is egynek kegyura hajókon szállította az építőanyagot Észak-franciországi kőfejtőkből a szigetországba. Másutt alacsonyabbra tették a mércét. A kereszténység koraközépkori terjeszkedésének idején Északnyugat-Európában egyelőre főleg fatemplomokat építettek. Ez a történet ismétlődött meg Skandináviában is, ahol sok középkori fatemplomot máig nem bontottak el. Az ezredforduló után Oroszországban találkozott a gerendaácsolatok divatja a keleti tégla- és kőépítkezés hagyományaival. Ebből a kombinációból hibridek jöttek létre, amelyeknek hagyományait sokáig megőrizték Kelet-Európában. A Délkelet-európai rezervátumokban (így a Kárpátokban) például még a 18. században is szépszámmal ácsoltak olyan fatemplomokat, amelyeken a bazilikák kő- és téglaépítészetének stílusjegyeit fedezhetjük fel. (Aminthogy a török hódoltság után — szegénységük okán — sokhelyütt építettek a magyarok gótikus ácstechnikával fatemplomokat.) Mindamellett egyre több lett a kőtemplom, a kő- és a téglaház. A presztízsszempontok mellett nyomós ok volt, hogy szilárd anyagokból építkezzenek, mert fogytán volt a fájuk. Bár egyáltalában nem akarták az elkerülhetetlen véget, és mindent megtettek, hogy legalább elodázzák az elkerülhetetlennek látszó következményeket, a talajpusztulás mégis utolérte őket. A kultúrtáj áldozatul esett az eróziónak. Dél-Európa nagyobb részén az ókori gazdaság működése tüntette el az erdők zömét. Itt egyébként is kevesebb volt a fa, mint a lombhullató erdők övében Közép-és Nyugat-Európában. A kőépítkezés a technológia prehistorikus emlékeit őrizte ugyan, de teljesítményeinek előnyös tulajdonságait csupán a korai középkorban ismerték fel széles körben. Azóta dominálnak a kőépületek. Ahol nem volt elegendő kő, ott téglát égettek. Urbanizált övezetekben még a parasztházak is tég-