Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Rethinking the international conflict in communist and post-communist states. Essays in honor of Miklós Molnár (Ism.: Niederhauser Emil) 489

486 TÖRTÉNETI IRODALOM 490 10 sebesült volt. A válasznak szánt kínai támadást Pekingben 1969 februárjában hagyták jóvá, március 2-án indult a támadás, ezt azonban a szovjet erők visszaverték. 1982-ben Hu Jao-pang harbini látogatása alkalmából került elő a határ kérdése, az általános közeledés közepette. Több tanácskozás is zajlott erről, végül 1985-ben négy helyen megnyitották a határt a kereskedelem előtt. Itt az egyik fő forrás egy akkori vezető közlése a kutatásban résztvevő amerikai számára. Vagyis a nemzetközi kapcsolatokban olykor a helyi tényezőknek is lehet szerepük. Jasna Adler első tanulmányában a horvát államiság 1918 októberi előzményeit mutatja be. A Zágrábban október 29-én megalakult Délszláv Nemzeti Tanács Ljubljanát és Szarajevót is képviselte. A horvát függetlenség kikiáltása után kérdéses volt a további fejlődés. A Tanács barátságáról biztosította az Antantot egy kiáltványában. A szerb-horvát viszonyt az osztrák-magyar kiegyezés mintájára képzelték el. Pasic szerb miniszterelnök elismerte az önálló horvát államot, de az Antant nem. A november 3-i páduai fegyverszünet után az olasz és a szerb csapatok megindultak, hogy a háború során nekik ígért területeket elfoglalják. Ez november 24-ére meg is történt. A Tanács elnöke, a szlovén Korosec Párizsban volt, a helyettes, a horvátországi szerb Svetozar Pribicevic ragadta magához a kezdeményezést, szinte diktátorként, fivérét és rokonát küldte Belgrádba, később egy nagyobb küldöttséget, 24 órán belül megegyezett Sándor szerb régenssel, így jött létre december 1-én a Szerb-Horvát-Szlovén királyság. Valójában egységes szerb állam alakult ekkor, a föderációt a szerbek a tarka nemzetiségi összetételre hivatkozva utasították el. Második tanulmányában Jasna Adler Jugoszlávia 1989 utáni felbomlását az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as szétesésével veti össze. A bevezetőben utal arra, hogy Molnár Miklóstól mindig azt tanulta, a civil társadalomra kell figyelni. A kommunista párt Tito idején sem tartotta teljesen kezében a társadalmat, és a horvát és szlovén közegben erős volt a Monarchia hatása. Jugoszlávia 1989 után is megmaradhatott volna, ha nincsenek a súlyos gazdasági ellentétek. A szerb dominancia a Titói korszakban is erős volt, különösen a közigazgatásban és a hadseregben. Az ismert 1986-os szerb akadémiai emlékirat ennek állítólagos hiányát panaszolta fel, azt hirdette, hogy az erős Jugoszlávia előfeltétele az erős Szerbia. A szovjet blokk felbomlásával aztán az etnikai nacionalizmus került elő, Szerbiában vörös-barna koalíció vette át a hatalmat. A Közép-Európához tartozó Horvátország és Szlovénia a föderáció mellett volt. Kompromisszummal az államot meg lehetett volna menteni. A szerb álláspont 1989 után az volt, hogy Jugoszlávia voltaképp túl nagy volt, kisebb államra van szükség, de az legyen szerb és egyesítsen minden szerbet. A külső, nagyhatalmi tényezők szerepe 1918 óta nyilvánvaló, 1989 után is az angolok és a franciák Jugoszlávia fennmaradását akarták. Itt kerít sort a szerző az összevetésre a Monarchiával, előrebocsátva azt, hogy a szerb felfogás szerint Tito csak osztrák őrmester. A Monarchia kérdésében Adler Fejtő Ferenc felfogásához csatlakozik, a felbomlást a külső tényezők okozták. Nem tartja elkerülhetetlennek a felbomlást, a sok nemzetiség miatt, amire hivatkozni szoktak. Négy mozzanatban hasonlítja össze Adler az összetartó tényezőket. Gazdaságilag a Monarchia erősödőben volt, Jugoszlávia viszont gyenge, Szerbia kizsákmányolta a többieket, és ez 1945 után sem sokat változott. Az egyes köztársaságok egyre inkább másfelé tájékozódtak, kölcsönösen elzárkóztak a gazdasági kapcsolatoktól. Az állami intézmények vonatkozásában a Monarchia hivatalnoksága emelkedési lehetőségeket biztosított, tekintélye volt. 1918 után ez az intézmény egyértelműen szerb volt, 1945 után az is maradt. Az államjog szempontjából a Monarchia biztosította egyes országainak történeti különállását, történeti jogait. 1918 után két külön világ kényszerült össze Jugoszláviában. A közös csak a kommunista uralom lett. Jugoszlávia egységét 1918 után nemcsak a nagyhatalmak támogatták, hanem az a belső meggyőződés is, hogy a szomszédos országok mind ellenségesek. Ez a külső fenyegetés 1989-ben megszűnt. A kommunizmus összeomlása miatt Jugoszlávia szétesése elkerülhetetlen volt, még a belső háború is. A kötetet szerkesztő Renéo Lukic is két tanulmánnyal jelentkezett. Az elsőben az Egyesült Államok, Európa és a balkáni háborúk kérdését vetette fel, Európa, vagyis az EU nem tudott semmit elérni a boszniai problematikában, bár eleinte az USA kikapcsolásával szerette volna elintézni a kérdést. Clinton már 1992-ben felvetette a légicsapások lehetőségét elnöksége első éveiben, de halogató külpolitikája révén (minél kevesebbet tenni minél később) voltaképpen csak 1995-ben avatkozott be, valóban légicsapásokkal, és kényszerítette a szerbeket a béketárgyalásokra. Dayton értelmében Bosznia területének 51%-a horvát-muszlim, 49%-a szerb. A szerző itt veti fel a Realpolitik vagy Moralpolitik kérdését. Az USA 1823 óta csak akkor avatkozik be, ha életbevágó érdekeiről van szó, addig az elvek síkján marad. Bosznia nem tartozik ebbe a kategóriába. 1995-ben Clinton úgy látta, hogy a háború további eszkalációra is vezethet, ezért lépett közbe, ezzel a