Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében (Ism.: Tokody Gyula) 482

486 TÖRTÉNETI IRODALOM 488 főleg pedig a magyar közvéleményben (Diószegi könyvéből sok érdekes újdonságot tudhatunk meg ennek részleteiről), a másik ok pedig az Ausztriában ugyanebben az időben bekövetkezett belpolitikai fordulat volt. Az 1879 nyarán megtartott választásokon ugyanis az addig többséget élvező liberálisok háttérbe szorultak és kénytelenek voltak átadni pozíciójukat a konzervatív tömbnek, az uralkodó bizalmát bíró Eduard Taaffe kormányának. Ez a változás érthetővé teszi Bismarck aggodalmát, azt a félelmét, hogy a liberális Andrássy menesztése konzervatív külpolitikával jár majd együtt, Bécs eltávolodhat Németországtól és más hatalmakhoz — Franciaországhoz, Angliához, sőt Oroszországhoz — közeledhet. (339-340. о.) A német kancellár ugyanis — Diószegi szavaival élve — „1867 óta a magyar külpolitikai befolyás érvényesülésében és Andrássy miniszterelnökségében, majd külügyminiszterségében látta a legfőbb biztosítékot arra, hogy a Monarchiában ne kerekedjenek fölül a mindig is meglévő német-ellenes indulatok. Előbb abban, hogy visszafogja a Königgrátzért veendő revansot, majd 1871 után abban, hogy megakadályozzon minden német szempontból veszélyes szövetségi tájékozódást". (339. o.) Ezek a könyvben természetesen részletesen kibontott összefüggések nemcsak arra adnak meggyőző magyarázatot, hogy miért Bismarck kezdeményezte a kettős szövetséget és miért lett számára hirtelen olyan sürgető annak tető alá hozása, hanem arra is, hogy — eleget téve Andrássy követelésének — miért járult hozzá ahhoz is, hogy a védelmi szerződés Oroszország-ellenes célja világos megfogalmazásra kerüljön. Diószegi azt a kérdést is felveti, hogy mi volt Bismarck tulajdonképpeni célja a kettős szövetséggel. Nem tartja elfogadhatónak, még kevésbé bizonyíthatónak azt a meglehetősen elterjedt feltevést, amely szerint a vaskancellár egy jövőbeni német Mitteleuropa kiinduló pontjának tekintette volna a szövetséget, sőt még azt sem, hogy Németország európai hegemóniáját szerette volna annak segítéségével kivívni. Egyik Andrássyhoz küldött üzenetében annak a véleményének adott hangot, hogy Németország a Monarchiával együtt sem elég erős ahhoz, hogy megbirkózzék az orosz-francia-olasz koalícióval. (343. o.) A kettős szövetséggel Bismarck — Diószegi szerint — csupán azt akarta, hogy visszatartsa a Monarchiát Oroszországtól és Franciaországtól, semmi egyebet. Szemben Andrássyval tehát, aki mindvégig meg volt győződve arról, hogy az Oroszországgal való összeütközés hosszabb távon elkerülhetetlen, az ellentétek nemcsak Bécs és Pétervár, hanem Berlin és Pétervár között is áthidalhatatlanok, Bismarck továbbra is korábbi egyensúlyozó politikáját akarta folytatni. A kettős szövetség ellenére sem akart tehát Oroszországtól elszakadni, nem vállalta a nyílt orosz-ellenességet, sem pedig a Monarchia fenntartás nélküli támogatását, amit pedig Andrássy és a magyar uralkodó körök elvártak volna tőle. Ebből következett az a „budapesti kiábrándulás" 1879 és 1889 között, amelyet a könyv utolsó fejezete tárgyal (347-364. o.) s amely szinte szembe-, vagy legalábbis elfordulássá torzult 1887/88-ban, az újbóli Balkán-krízis mélypontján: Bismarck ugyanis határozottan és világosan Bécs és Budapest értésére adta, hogy a Monarchia nem számíthat Németországra, ha Bulgária miatt háborúba bonyolódnék Oroszországgal. Az események és a könyvben olvasható bizonyítékok újragondolása után az olvasó — a recenzens mindenesetre — magáévá tudja tenni azt a bismarcki külpolitikai koncepciót, amelyet a szerző felvázol, s amely sok vonatkozásban eltér az eddig elfogadhatónak tartott felfogástól. Nem a félhegemón státusz teljessé tétele, amely feltételezhetően súlyos háborús veszélyekkel, esetleg konfliktussal járt volna együtt, lebegett az 1880-as években Bismarck szemei előtt, hanem egyfajta „béke liga" megteremtése. A kettős szövetség az első lépés lett volna ehhez, amelyet a három császár szövetségének Bismarck általi helyreállítása, majd a kettős szövetség hármas szövetséggé szélesítése követett Olaszország bekapcsolódása révén. Románia titkos egyezménye a Monarchiával tovább szélesítette az alakulgató „béke ligát", de a továbblépést lehetetlenné tették a bulgáriai események, s velük összefüggésben a Monarchia és Oroszország között ismét kritikussá vált ellentétek. Az 1887-es viszontbiztosító szerződés Németország és Oroszország között ugyan fenntartotta még az együttműködési készség látszatát, de a Franciaország elszigetelését fő célnak tekintő, a félhegemón státuszt pedig kontinentális keretek közé szorító bismarcki külpolitika ellehetetlenülését nem lehetett már feltartóztatni. A szerződés három évvel később esedékessé vált meghoszszabbítására nem került sor, Bismarck ugyancsak 1890-ben bekövetkezett bukása pedig külpolitikai koncepciójának is a végét jelentette. Diószegi korábbi munkáiból is jól tudjuk, hogy az ekkor már 75 éves kancellár menesztésében fontos belpolitikai okok is szerepet játszottak, s talán itt is érdemes lett volna utalni arra, hogy a vele szemben felgyülemlett elégedetlenség kiváltásában a külpolitika terén — főleg az orosz kér-