Századok – 2000
TÖRTÉNETI IRODALOM - Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében (Ism.: Tokody Gyula) 482
486 TÖRTÉNETI IRODALOM 487 a Balkánon, noha ezzel nemcsak Törökország, hanem Anglia, még inkább azonban a Monarchia ellenállását is kiválthatja, miközben másik „szövetségese", azaz Németország egyetértésében sem lehet biztos. 1878 januárjától, amikor az oroszok már Konstantinápoly előtt álltak, készen a tengerszorosok megszerzésére, Európa nemzetközi méretű háború küszöbére érkezett. Várható volt Anglia és a Monarchia közös katonai fellépése Törökország mellett és Oroszországgal szemben. Mégsem került sor a háború eszkalációjára, s ennek Diószegi több okát is megjelöli. Kiemelésre kívánkozik közülük Oroszország és a Monarchia meghátrálása. Mindkét hatalomban végül is a nemzetközi erőviszonyokkal és a háború lehetséges következményeivel reálisabban számolni tudó politikai csoportok jutottak túlsúlyba, a háború-pártiak elszigetelődtek. A Monarchia esetében Andrássy és Tisza teljes izolálódásáról volt szó. A magyar vezető politikusok az Angliától kapható támogatásra, Németország várhatóan pozitív — bár feltételezhetően semleges — magatartására számítva és a katonai helyzetet kedvezőnek tartva elérkezettnek látták az időt a történelmi leszámolásra, amelyet egyébként is elkerülhetetlennek véltek. Diószegi ugyan állásfoglalás nélkül közli ezt a politikai fiaskót, de nyilvánvalónak látszik, hogy az nemcsak a két államférfi személyes kudarcát jelezte, hanem a Monarchia külpolitikájára gyakorolt magyar befolyás korlátozottságát is, egyúttal kifejezésre juttatta mind a két uralkodó nemzet, mind pedig a nemzetiségek közötti érdekkülönbségeket. A háború elkerülésében szerepe volt továbbá a kezdetben rendkívül harcias angol álláspont fokozatos megváltozásának — részletes feltárása a könyv kiemelkedő érdemei közé sorolható —, amelyet az oroszok kaukázusi hódításának részbeni annulálása, valamint Ciprus Törökország általi átengedése tett lehetővé. Az európai béke fennmaradása azonban — megítélésünk szerint Diószegi könyve ezt egyértelműen alátámasztja — elsősorban Németország tartózkodó magatartásának, 1878-ban pedig a nemzetközi közvetítő szerep elvállalásának volt köszönhető. Bismarck helyesen döntött, amikor — a San Stefanó-i békét megelőző és követő rendkívül feszült nemzetközi légkörben — aközött kellett választania, hogy tudomásul veszi-e Oroszországnak a német hegemónia-álmok szempontjából legfeljebb csak másodrendű jelentőségű Balkánon elért hódításait, vagy vállalja-e a tőle elvárt közvetítő szerepet, amely az adott szituációban csak akkor lehetett eredményes, ha akceptálja azoknak a hatalmaknak az igényeit, amelyek e hódítások erős korlátozását akarták elérni. A végeredmény, az 1878-as berlini kongresszus, Bismarck addigi politikájának megfelelően szintén egyfajta nemzetközi konszenzusra törekvést fejezett ki, amelynek eredményességét elősegítette, hogy — miként Diószegi rámutat — nem módosította azokat az erőviszonyokat, amelyek „a balkáni válság, a háború és a háborút követő időszak" során alakultak ki, hanem csupán az ezeknek „megfelelő nemzetközi jogi kereteket alkotta meg". (315. o.) Ebből következően a szerző magával a kongresszussal csak röviden foglalkozik, annál is inkább, mert úgy látja, hogy a legfőbb vitatott kérdésekben már előbb egyezségre jutottak az érintett hatalmak. Nagyobb figyelmet fordít viszont az egy évvel későbbi kettős szövetség megkötésének a körülményeire. A lépés meglepő váratlansága ugyanis és az, hogy a kezdeményező Bismarck volt, nem pedig a szövetségkötést régóta szorgalmazó Andrássy, ugyanis valóban magyarázatra szorul. Mint Diószegi írja, Bismarck Oroszország fenyegetően ellenséges magatartásával indokolta lépését, de ez az „uralkodó meggyőzésére szóló argumentum volt csupán, nem pedig az új külpolitikai rendszer létrehozásának valódi indítéka." (338. o.) Annak ellenére jut a szerző erre a következtetésre, hogy előzőleg részletesen beszámol a Bismarck 1879 tavaszától megfigyelhető „új politikai tájékozódásáról" (326-330. o.), s ennek okai között kiemelt fontosságot tulajdonít a két hatalom közötti katonai feszültségek növekedésének. Feltételezhető persze, hogy a kancellár szándékosan eltúlozta e feszültségek veszélyességét, létüket azonban nem lehetett tagadni, így azok önmagukban véve is a másik potenciális szövetségeshez való közeledésre ösztönözhettek. A közeledés sikerét azonban valóban kérdésessé tehették a szövetséges, tehát a Monarchia belpolitikájában bekövetkezett nem várt változások, amelyeknek Diószegi elsőszámú fontosságot tulajdonít. A kettős szövetséget „félelem szülte elkötelezettségnek" nevezi (334-341. o.), s nehéz lenne kétségbe vonni, hogy ezt a Berlinben támadt félelmet a Bécsből jött riasztó hírek keltették, de talán azt sem lehet kizárni, hogy annak kiváltásában a berlini kongresszus miatt elégedetlenkedő Oroszországnak is volt szerepe. Berlinben 1879 augusztusában szereztek tudomást arról, hogy Andrássynak rövidesen meg kell válnia külügyminiszteri székétől. A „kényszerű visszalépés" (331-334. o.) egyik nyilvánvaló oka az az általánosan ismert elégedetlenség volt, amelyet Andrássy Bosznia-Hercegovinával és Oroszország balkáni expanziójával kapcsolatos külpolitikája keltett a Monarchia vezető köreiben,
