Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében (Ism.: Tokody Gyula) 482

486 TÖRTÉNETI IRODALOM 486 Végül az orosz-török háború néhány hónapjától eltekintve a három császárság egyike sem számíthatott volna — katonai felkészületlenség, hatalmi érdektelenség, vagy geopolitikai okok miatt — egymással való háborús konfliktus esetén Európa másik két nagyhatalmának, Angliának és Franciaországnak a szövetségére sem. Ezeknek az összefüggésének az átgondolása, átgondoltatása érteti meg az olvasóval, hogy az 1873-ban megkötött három császár szövetsége nem lehetett több — Diószegi szavaival élve — egyszerű „politikai szándéknyilatkozatnál" (160-167. o.), hogy nem került sor a későbbiek során sem a kapcsolatok szorosabbá tételére, de — 1989-ig — azok totális szétverésére sem. így a szövetség hozzájárulhatott az európai hatalmi egyensúly fennmaradásához, elsősorban a bismarcki politikának köszönhetően, nem kis részben azonban annak a meglepően rugalmas magatartásnak az eredményeként, amelyet létrehozásában és fennállásának első éveiben Andrássy Gyula tanúsított. E magatartás — az iratok tanúsága és Diószegi következtetései szerint— azonban csak kompromisszum-készséget fejezett ki, stratégiai irányváltást nem. Andrássy kész volt figyelembe venni a Német Birodalom hatalmi érdekeit, hozzájárulni tehát Franciaország elszigeteléséhez, de nem kötelezte el a Monarchiát — sem ekkor, sem később — egy esetleges franciaellenes preventív háború támogatására. Nem jelentette továbbá ez a magatartás az orosz hatalmi törekvések akceptálását sem, sőt éppen ezek megakadályozása volt a legfontosabb külpolitikai cél. A legfőbb cél pedig a Németországgal kötendő orosz-ellenes védelmi szerződés maradt továbbra is, amelyről Andrássy véglegesen még ezekben az években sem mondott le, sőt a három császár szövetsége ellenére is bízott annak megvalósításában. Diószegi több összefüggésben is utal könyvében Andrássy 1870-ben kialakult, s mindvégig vallott meggyőződésére, amely szerint Németország rá van szorulva a Monarchiára, egyrészt azért, mert a „német-orosz ellentétek kibékíthetetlenek", másrészt pedig azért, mert „Elzász-Lotaringia annektálása miatt egyszerűen nincs választási lehetősége". (158. o.) A három hatalom közötti egyensúlyozás bismarcki politikáját, amelynek szinte minden fontosabb lépését nyomon követhetjük a könyvben, az 1875-ben elkezdődött, s egyre súlyosabbá váló nemzetközi konfliktusok végleges kudarccal fenyegették. Elsőként az ebben az évben Berlin által kiprovokált „német-francia háborús riadalomról" kapunk tájékoztatást, és persze arról a csalódásról is, amelyet a német vezető körökben a Franciaország melletti orosz kiállás okozott. Nyilvánvaló lett, hogy Németország lényegében csak önmagára számíthat a francia kérdésben, annál is inkább, mert Anglia is interveniált Párizs érdekében, a Monarchiától pedig semlegességnél többet nem lehetett várni. Ennél azonban jóval nagyobb mértékben tette próbára a három császár szövetségét, s általában az európai békét az ugyancsak 1875-ben elkezdődött balkáni válság, amelynek mélypontján — mint ismeretes — az orosz-osztrák-magyar ellentétek csaknem háborús konfliktusban torkollottak. San Stefano előtt Bismarck — bár a külpolitikai prioritásokat az említett 1875-ös „háborús riadalom" tanulságaképpen némileg átrendezte (188-197. o.) — Diószegi megfogalmazásában a „kezünket a tűznél melegíteni", illetve a „mérsékelt ügyvéd" taktikáját követte, megpróbált tehát nyerni a balkáni krízisen, azaz kedvezőbb nemzetközi pozícióba kerülni, erősíteni befolyását a három császár szövetségén belül, továbbra is ügyelve arra, hogy a két partnere közötti kibékíthetetlenekké váló ellentétek dacára létre ne jöhessen egy új, Németország érdekeit sértő koalíciós rendszer. Támogatta a Monarchia balkáni igényeit, de orosz-ellenes együttműködést nem vállalt fel vele, ellenvetés nélkül tudomásul vette a Monarchia és Oroszország közötti reichstadti megállapodást (204. és 214. o.), tehát a Balkán érdekszférákra osztásának tervét, amelyet azonban a később kitörő orosz-török háború semmissé tett. Az egyensúlyozó manőverezés politikája a lényeget illetően nem változott meg akkor sem, amikor Anglia is belekapcsolódott a balkáni konfliktusba — török-barát és orosz-ellenes „zászlóval" természetesen —, Diószegi legalábbis nem számol be semmiféle markáns fordulatról. Úgy tűnik tehát, hogy a konstantinápolyi konferencia — amelyet egyébként brit kezdeményezésre hívtak össze — sem késztette Bismarckot a korábbiakhoz képest határozottabb, s főleg egyértelműbb állásfoglalásra. Pedig a konferencia — mint ismeretes — kudarccal végződött, s ez több mint valószínűvé tette Oroszország katonai fellépését. Diószegi szerint a cári udvar ekkor — 1877 áprilisában — kedvezőnek látta a pillanatot a háborúba való bekapcsolódáshoz: csupán Angliától kellett tartania, Németország és a Monarchia semlegességet vállalt, Olaszország, amely ellenezte Ausztria-Magyarország balkáni törekvéseit, Oroszországgal szimpatizált, a permanens német veszélynek kitett Franciaország aktív szereplésére pedig nem lehetett számítani. (252-253. o.) Feltételezhető lett volna tehát, hogy a krími háború, illetve a párizsi béke után hosszú időre háttérbe szorult Oroszország elérkezettnek tartja az időt arra, hogy megkísérelje folytatni korábbi expanzív politikáját