Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében (Ism.: Tokody Gyula) 482

486 TÖRTÉNETI IRODALOM 485 Diószegi egyik figyelemre méltó tétele — méghozzá nemcsak az 1871-1879 közötti évekre, hanem az 1880-as évtizedre vonatkozóan is — annak a történeti irodalomban „közkeletű és elfogadott" állításnak az elvetése, amely szerint Bismarck a frankfurti béke után „nem törekedett másra, mint az 1871-ben elért status quo fenntartására". (146. o.) Az újabb kutatások ugyanis arra mutatnak, hogy a bismarcki külpolitika fő célja a Franciaország leverése következtében kivívott európai „félhegemón státusz" állandó erősítése volt. A szerző szerint azonban csak az 1870-es években „kacérkodott" Bismarck „az európai német hegemónia megteremtésének gondolatával", az 1887/88-as balkáni krízis időszakában viszont már „nem akart egyebet, mint a Németország státuszát garantáló viszonyok fenntartását és megszilárdítását". (357. o.) A tétel helyességét nehéz lenne kétségbe vonni, néhány vele kapcsolatban felvethető kérdés azonban — úgy érezzük — nyitva maradt. így mindenekelőtt az, hogy Bismarck mennyire volt tudatában ennek az objektíve valóban létező félhegemón státusznak, mikor ismerte azt fel, felismerte-e egyáltalán, ha igen, mivel magyarázható franciaellenessége ellenére is inkább defenzív, mint aggresszív külpolitikája, amely még az 1870-es évek második felének balkáni krízise idején is jellemző volt. A hegemóniára törekvés bizonyítását elsősorban a kancellár fegyverkezési politikája szolgáltathatná, amelynek célja Franciaország újbóli lerohanása lett volna. A könyv másik és szintén akceptálható tétele szerint ugyanis Bismarck külpolitikai gondolkodásának tulajdonképpeni sarkpontja a francia revánstól való félelem volt, amelyet a szerző frankofóbiának nevez és — ennek megfelelően — eltúlzottnak tart. Magyarázatként egyrészt a „fridericiánus" múlt emlékeinek utóhatását, másrészt azt említi, hogy Bismarck nem tudta felmérni azt a nagy különbséget, amely hatalmi szempontból a korábbi porosz királyság és a császári Német Birodalom között volt. ( 145-147. o.) Más szóval feltételezhetően nem ismerte fel, hogy Németország immár félhegemón státuszt élvez Európában, innen a „frankofóbia", Franciaország erejének és jelentőségének túlbecsülése. Ebben az esetben azopban nehezen állná meg a helyét az a hipotézis, hogy az 1870-es években a kancellár Németország európai hegemóniájának megteremtésével „kacérkodott" volna. Más a helyzet viszont, ha a bismarcki frankofóbia indítékai között nemcsak az 1871 utáni nemzetközi erőviszonyok téves megítélésének tulajdonítunk szerepet, hanem a taktikai megfontolásoknak is. Ebben az esetben ugyanis a veszély tudatos és szándékos felnagyítása nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy Franciaország elleni német propagandát, az állandó fegyverkezést, a preventív háborúra való készenlétet kényszerű védekezésként lehessen bel- és külföldön egyaránt feltüntetni. Erre mutató példákat Diószegi könyvében is találhatunk: belpolitikai vonatkozásban különösen meggyőző az 1874-ben Bismarck által keltett háborús hisztéria leírása, amikor is a vaskancellár egy francia püspöki pásztorlevél németekre vonatkozó egyik megjegyzését készülő francia támadás jeleként tüntette fel, hogy ily módon gyakoroljon nyomást a Reichstagra az ekkor beterjesztett „birodalmi katonai törvény" elfogadása érdekében. (167. és 179-181. o.) Mindamellett nem zárható ki, hogy a nem összeurópai, hanem kifejezetten német biztonsági szempontokat szem előtt tartó Bismarck a legfőbb veszélyt a francia revánsvágyakban látta — a veszély nagyságának eltúlzása tévedésen is alapulhatott —, s külpolitikai lépéseit, sőt stratégiáját alapvetően ez határozta meg. Különben aligha lehetne magyarázatot adni azokra az erőfeszítéseire, amelyek a három császár szövetségének létrehozására és minden közbejött megrázkódtatás ellenére — csaknem 20 éven át való — fenntartására irányultak. A könyvből kikövetkeztethető, hogy a szövetség alapvetően defenzív jellegű volt lényegében mindhárom résztvevő hatalom esetében. Németország két olyan vele szomszédos birodalom „kézben tartására" törekedett általa, amelynek egyike sem volt érdekelt Franciaország újbóli lerohanásában, s az európai német hegemónia megteremtésében sem. Más szóval Bismarck egyik szövetségestársa aktív segítségében, de még jóindulatú semlegességében sem lehetett volna biztos Franciaország lerohanása esetén. Diószegi azonban arról is dokumentumok sorozatával győz meg bennünket, hogy a Monarchiának és Oroszországnak szintén szüksége volt Németország barátságára. De a szövetségkötés pillanaiában még nem konkrét hatalmi-terjeszkedési célok elérése érdekében, hanem ugyanazon célból, mint Németországnak: a nemzetközi elszigetelődés elkerülése céljából. Az is kiderül, hogy a köztük levő érdekellentétek miatt — főleg az említett francia és a még nem említett Balkán-kérdésben — végső soron mindegyik fél csak önmagára számíthatott. Berlin nem lett volna hajlandó összefogni Pétervárral a Monarchia rovására, de a Monarchiával sem Oroszország ellenében. Bécs és Pétervár esetleges közös fellépése Németországgal szemben pedig szóba sem jöhetett az 1870-es évek első felében még latens, második felében viszont nyílttá vált balkáni érdekütközések miatt.