Századok – 2000
TANULMÁNYOK - Kristó Gyula: Magyarország népei Szent István korában 3
MAGYARORSZÁG NÉPEI SZENT ISTVÁN KORÁBAN 31 tesen mintegy 6800 nevet tartalmaznak, túlnyomórészt szolgák, alacsonyabb társadalmi presztízsű emberek nevét.10 6 Erről a névanyagról összességében — történeti fejtegetések bizonyítékaképpen — Kniezsa István 1938-ban nyilvánított véleményt. Saját, a 11. századi Magyarország etnikai viszonyaira vonatkozó kutatásaiból arra a következtetésre jutott: „Azok a szlávok..., akik a XI. századi magyar szállásterületeken belül laktak, sőt részben azon túl is, egy-két vidéket leszámítva, teljesen beolvadtak a magyarságba. Már a beolvadás ténye önmagában is valószínűtlenné teszi azt a sokat hangoztatott nézetet, hogy a honfoglaló magyarság az itt talált szláv lakossághoz képest elenyészően csekély lett volna. Ugyanez okból nem fogadható el az a vélemény sem, hogy a magyarság mint vékony uralkodó réteg települt rá az őslakókra. Ezekben az esetekben ugyanis nem kerülhette volna el a kis számú hódító népek közös sorsát, amelyek a meghódított népekbe hamarosan beolvadtak... Hogy a magyarság mégsem vesztette el a nyelvét, sőt egy-két évszázad alatt ő olvasztotta magába az itt talált őslakosságot, valamint a később érkezett jövevények egész seregét, az feltétlenül arra mutat, hogy a magyarság számát a honfoglalás korában nagyon csekélyre nem tehetjük, mindenesetre azonban az itt talált népekét messze f felül kellett múlnia és hogy a magyarság nemcsak mint uralkodó felső réteg te^ lepedett rá az őslakókra, hanem már az őshazából nagyszámú finn-ugor nyelvű magyar szolgaréteget kellett magával hoznia, amely aztán az itt talált meghódított szolgaréteggel összekeveredve, azt teljesen felszívta magába... Hogy ez a szolgaréteg valóban nagyszámú és finn-ugor magyar jellegű volt, bizonyítják azok a régi i okleveleink, amelyek az adományozott birtokokon található szolgák neveit rész\ letesen felsorolják". (Itt Kniezsa az 1138. évi dömösi és az 1211. évi tihanyi ösz! szeírásra hivatkozik.) „Ennek a nagytömegű szolgarétegnek a magyarságát az oklevelek névanyaga világosan bizonyítja. Egy-két helységen kívül ez a névanyag jóformán teljesen magyar, amelyben alig egy-két törökös és szláv jellegű név található. Ezek a magyar nevek... élesen különböznek a pogány magyarság vezető rétegének a neveitől is, mert míg ezek túlnyomóan török jellegűek..., addig a szolganevek óriási többségükben a magyarból származnak... Ez a magyar szolgaréteg volt tehát az, amely nemcsak a magyarság török eredetű uralkodó osztályát, hanem az itt talált szláv és esetleg egyéb őslakosságot is teljesen magyarrá tette... Végeredményben tehát minden szláv nyom ellenére azt a területet, amelyet a magyarság a XI. században megszállva tartott, lényegében magyarnak vagy legalább is túlnyomóan magyar többségűnek tekinthetjük".107 Kniezsa ebben az — általam szándékoltan hosszan és döntően szó szerint idézett — okfejtésben saját anyaggyűjtése és módszertani eljárásai hiányosságainak esett áldozatul. Téves ugyanis a kiindulópont. Mint fentebb már rámutattam: Kniezsa — szándékaival ellentétben — valójában nem a 11. századi, hanem a késő Árpád-kori Magyarország etnikai viszonyait vázolta fel (ráadásul nem is teljes adatbázis alapján), s így az a megjegyzése, hogy a 11. századra már lezárult a kárpát-medencei szlávság teljes asszimilációja, téves. Értelemszerűen minden további, erre építő megállapítása is ingatag talajon áll. További súlyos tévedés for-106 Fehértói Katalin: Árpád-kori közszói eredetű személyneveinkről. Magyar Nyelvőr 121 (1997) 72. 107 Kniezsa István: az 1. jegyzetben i. m. 454-455.
