Századok – 2000
TANULMÁNYOK - Kristó Gyula: Magyarország népei Szent István korában 3
32 KRISTÓ GYULA rása volt, hogy Kniezsa 1938-ban nem elemezte e csaknem 7 ezer személynevet, hanem egy rossz tétel indokaként, prekoncepció alapján döntő többségében magyarnak minősítette. Hogy Kniezsának a magyar eredetű szolganevek tömegéről vallott nézete mily „megtermékenyítő" hatást gyakorolt a kortárs és a későbbi kutatásra, másutt már bemutattam. Röviden e helyütt csak annyit: Kniezsának — akaratán kívül — oroszlánrész jutott a kárpát-medencei régészeti emlékanyag kizárólagosan vagy túlnyomórészt magyarrá minősítésében, a kettős honfoglalás elméletének „argumentálásában", valamint további olyan állásfoglalások megszületésében, amelyek a nagyszámű magyar szolgaelem létére alapozva egy erőteljesen tagolt, szociálisan nagyon differenciált magyar társadalom képét vázolták fel a 10-11. században.10 8 Mindenesetre Kniezsa István 20 évvel később, 1958-ban, már úgy foglalt állást: az ómagyar személyneveket illetően „két nagy csoportot különböztethetünk meg: a közszói és nem közszói eredetű nevek csoportját. Az elsőt, amely a magyar névanyagnak jelentéktelen százalékát alkotja, feldolgozta Pais Dezső..., de a másik csoportot még senki sem próbálta elrendezni. Ami pedig a török, a német és a szláv eredetű névanyagot illeti, jobb, ha ebből a rendszerből egyelőre kimarad, mert lehet, hogy nem is magyar személyek viselték". Az 1958 előtti kutatásról — beleértve Pais munkáját109 is — Kniezsa úgy vélekedett: „tu-i lajdonképpen nem nyúlt az ómagyar személynévadás zöméhez, hanem csupán mazsolákat szedegetett belőle".11 0 Kniezsa 1958-ban leírt sorai alapvetően különböznek attól, amit 1938-ban megfogalmazott, hiszen itt maga ismerte el a korai személynevekre vonatkozó kutatás hiányait (amin 1938-ban oly könnyedén éppen ő tette túl magát), itt beismerte, hogy e korai személynévanyagban igen kis hányadban van csupán képviselve köznévi eredetű (tehát vitán felül magyarnak tekinthető) anyag, illetve itt már reálisan számolt azzal a lehetőséggel, hogy — mivel a második csoport névanyaga számra jócskán felülmúlja az elsőt — az idegen eredetű nevek viselői között nagyobb számban nem magyar személyek voltak. Kniezsa e nagy súlyú, 1958-ban tett megállapítása jelentős következményeivel a magyar kutatás egészen 1997-ig nem nézett szembe. Ez évben tette közzé Fehértói Katalin azon vizsgálódásai eredményét, amelyek a 6800 személynév etimológiájára vonatkoznak. Elöljáróban a fogalmakat tisztázta, illetve a levonható következtetések érvényét illetően tett megjegyzéseket: „Az egyelemű ómagyar kori neveknek két nagyobb csoportját különböztetjük meg: a közszói és nem közszói eredetűeket. A közszói vagy eredeti nevek elsődleges névadási mód szerint a nép nyelvének közszóiból alakultak, függetlenül attól, hogy a közszó milyen eredetű. Például az Unoka, Szombat szláv eredetű közszóból alakult személynevek, a Gyöngy, Árpád, Bors török eredetű közszóból alakultak. Történészeink az e cso portba tartozó személyneveket tekintik magyarnak. A nem közszói eredetű nevek közé soroljuk a idegen népekkel való érintkezés és az idegen etnikumú (szláv, olasz, flamand, vallon, német, besenyő, káliz, örmény, zsidó, kun, román stb.) elemek betelepedése során, illetőleg a kereszténység felvétele idején 108 Kristó Gyula: a 7. jegyzetben i. m. 129-133. 109 Pais Dezső: Régi személyneveink jelentéstana. Magyar Nyelv 17 (1921) 158-163, 18 (1922) 26-34., 93-100. 110 Kniezsa István: Egy új magyar történeti nyelvtan felé (Észrevételek az Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetekről). Nyelvtudományi Közlemények 60 (1958) 482.
